Fél évtized után visszatért az Angyalok Városának első számú irish folk bandája, a Flogging Molly! Tekintve, hogy a Life Is Good felháborítóan gyenge lett, nem tudtam, mire számítsak itt, de kimondottan vártam ezt az albumot, mert bíztam benne, hogy kétszer egy más után nem lépnek ugyanabba a sza… khm, folyóba!
Nos, nem árulok el semmi nagy titkot előre, ha azt mondom, nem vagyok sem lenyűgőzve, sem maradéktalanul elégedett. Nincsen semmi baj az Anthemmel, de amiben reménykedtem, hogy a kiadóváltás és Spencer Swain banjo/mandolinos belépése esetleg felpörgetheti a dolgokat, sajnos nem jött be. Nem, ne forgassa ki senki a szavaimat, nem rossz lemez az Anthem, sőt, sokkal jobb, mint a Life Is Good, de talán még a Speed Of Darknessnél is jobban tetszik, viszont a Float mellé már nem nagyon lehet odatenni. Most, amikor a diszkográfiát nézegettem, akkor lepődtem meg, hogy az Anthem még mindig csak a banda hetedik lemeze. Nem feltétlenül a szám kevés, hanem inkább az, hogy ennyire megfáradtak időközben. Persze, az irish folk, mint műfaj, erősen behatárolt valami, nehéz megújulni, de némi innováció azért belefér. Lásd a Dropkick Murphys idei lemezét, ami köröket ver erre. (Akárcsak öt éve a 11 Short Stories of Pain & Glory a Life Is Good-ra.)
Nem is nagyon szeretném dalonként kielemezni az albumot, mert teljesen felesleges. Inkább azt a pár dalt említeném meg, amit kiemelkedőek érzek ebből a szűk 40 percből: A No Last Goodbyes még lírai mivolta ellenére is működik, a lemezt nyitó These Times Have Got Me Drinking/Tripping Up the Stairs meg remekül indít. A klasszikus folk vizekre evező The Croppy Boy ’98 kokrétan akár The Dubliners is lehetne, ami ebben a műfajban szerintem a legnagyobb dicséret kb. Aztán megjön az első ténylegesen irish punk tétel a lemez közepén, a This Road Is Mine, amiből szívesen hallanék egy komplett lemezrevalót a csapattól, mert hallhatóan menne nekik. Aztán ott van még a Lead The Way, ami szintén az előbbi kategóriába tartozik és remekül meg is pörgeti a hangulatot, és kiemelném még a lemezt záró The Parting Wave-t, mely andalító dallamaival is arra sarkall, hogy újrahallgassam az anyagot. A Swinger és a Drunken Lullabies albumokon bábáskodó Steve Albini a hangzást nagyon jól eltalálta most, talán egy kicsit több ráhatással a dalok összessége is lehetett volna egy jobb, de így sincs ok panaszra, csak sajnos izgalomra sem.
Egy 27 éve működő, szinte mindenhol jelentős tömegek előtt fellépő zenekartól nyilván nem vár el senki klasszikussá váló lemezeket és az Anthemtől sem azt vártam, hogy újra elvarázsol majd, de ennél azért kicsit többet. Viszont a szám íze így sem teljesen jó, de ez már legyen az én bajom, nem igaz? Év végi listás nem lesz, de teljesen korrekt lemez.
10/7 És ebben kicsit a rajongás benne van.
