Az Everflow a ’90-es évek második felének egyik legelőremutatóbb magyar zenekara volt, grunge-os, progos zenéjükben megvolt a potenciál, hogy tényleg ismertek legyenek, ám nem így történt. Eltűntek egy időre, 2009-ben egy alternatívabb vonalú albummal tértek vissza, majd újabb (részleges) csönd. Az új lemez pedig nagyon jókor érkezik.

Nagyon leegyszerűsítve lehet mondani, hogy ez az anyag betölti azt a régi űrt, amit a Black-Out hagyott maga után, de nyilván nem csak ennyiről van szó. Ahogy az erős Alice In Chains hatás sem kizárólagos. Az Everflow-ban már a korai demókon is volt valami játékosság, valami sajátos mágia, ami mára beérett. S mindezt új szintre emeli a szegedi Miracle Soundban rögzített anyag megszólalása.

Például az Útnak indulnék épp a játékosságot hozza: nem is tudom, valami gengszter- vagy James Bond filmhez is illene ez a bárzene felé kalandozó, mégis húzós dal. A Végtelen út viszont a nyomasztóbb, súlyosabb Everflowt mutatja, fojtott, lassan fokozódó téma. De ennél is nagyobbat üt a pozitív szövegű Élni kell, mely simán lehetne himnusza a csapat korosztályának, de bárkinek ad egy kis energiát, hogy hajrá!

A kb. sabbathos riffre épülő, és erősen AIC-hatású Követ egy angyal is nagy, akárcsak a gyorsabb tempót is hozó, szintén figyelemre méltó szövegű Isten lát. Az Elfeledett látomás, ha nem is lírai, de unplugged verzióért kiált, és a múlton mereng, jól. Az Ellopott idő megintcsak kissé bárzenés, de Kirilla József dobos villant némi prog témát is, míg a Lángol a jég elég beteges, kábszerellenes darab. Majd jön a Zuhanórepülés, ami full AIC (meg Baby Bone), de annyira pofátlanul jó, hogy imádom.

Az albumot két korábbi nóta új felvétele zárja. A Csend nyers, Layne/Cantrell-ihlette, örök darab a ’97-es Világszem demóról, míg a Tükör a 2009-es Újra rád talál kísérletezősebb világát hozza vissza (vonósok, swing/funky témák stb.) – ebben a közegben jobban működik, mint azon a lemezen.

8/10