(írta: Milán Péter – fotó: Mihály Károly)

Nem akarom túlzásba vinni a dohogást, de nem tudom magam elé képzelni azt az embert, aki örült annak, hogy ezt a két turnét (Ulcerate/Selbst vs Abigail/Perpetual Warfare/Black Mass) egyesítették. Egyedül a szervezők részéről látom ebben a rációt, nyilvánvalóan financiális okokból, azonban elég kétséges, hogy sok ember akad, aki egyként kedveli az Ulcerate-et és az Abigailt, de a legrosszabb az volt – ezt előre megjósoltam -, hogy a Selbst rövidített programot fog játszani. Beékelni a roppant igénytelen Abigailt két olyan extrém zenei csúcsragadozó közé, mint az Ulcerate és a Selbst?! Nos…

Az estét két thrash banda kezdte, s valahogy nem éreztem úgy, hogy behatóan kellen foglalkoznom velük előzetesen. A fellépések igazolták hozzáállásomat, s noha cinikusnak tűnhet, amit írok, de engem az a fajta thrash-kalapálás, amit annak idején, tizenéves koromban szóról szóra ugyanebben a formában, hangzással, riffekkel, külsőségekkel, kiabálós énekkel, mint ahogyan a nyitó Black Mass műveli, ezerszer hallottam, a legkevésbé sem érdekel. Az amerikai trió zenéjét eleve nem lehetne egyediséggel csúfolni, de a műfajhoz szervesen hozzátartozó koppintásokat néha olyan szinten járatták csúcsra, hogy volt szám, ahol azt hittem, feldolgozást hallok (Exodus, Bonded By Blood album). Inkább hagyjuk.

Az őket követő kolumbiai Perpetual Warfare kapcsán az első benyomásom az volt, hogy ez az előző csapat, csak csatlakozott hozzájuk még egy ember, de kis idő elteltével árnyaltabb lett a kép. A dél-amerikaiak profibbak voltak észak-amerikai kollégáiknál, és ha a zene náluk sem ostromolta az egeket, legalább a thrash korlátozott lehetőségeihez mérten megpróbáltak maguk is hozni valamit. Kimondottan lendületes, parázs játékot mutatott be a kvartett, s a műfajra jellemző kiállások, izzó rifftirádák sem voltak rosszak. A legtöbb thrashben utazó mai banda nem tud és nem is akar a kliséktől elszakadni – ebben az irányzatban nem nehéz belülről bezárni a ketrec ajtaját -, a Perpetual Warfare legalább a kellően agresszív játékkal ellensúlyozta a thrash évtizedek óta maradéktalanul kimerített világát. Bemelegítő funkció – ennek eleget tettek.

Jött az a csapat, amely miatt elsősorban eljöttem erre a koncertre. Eleve nagyszerű dolog, hogy két olyan zenekar lépett fel ezen az eseményen, amelyek a black és a death metal legmagasabb ormait képviselik évek óta, amit tetéz az a tény, hogy a Föld két Európától egyformán távoli pontjáról érkeztek. Ez extra különlegességet adott a Selbst és az Ulcerate közös turnéjának. Jelen állás szerint a Despondency Chord Progressions az év albuma nálam, mondhatom, kevés koncertet vártam annyira idén, mint e venezuelai csapatét. Figyeltem a beállást, átszerelést, s szinte „észrevétlenül” kezdték a koncertet, legalábbis amikor elkezdtek egy számot, nekem „nem esett le”, hogy ezzel már a program indult el. Mivel ez volt a Selbst első európai élő megmérettetése, ilyen értelemben is speciális volt a fellépés. Összesen tizenegy állomásból állt a turné, örvendtem, hogy a budapesti az egyik ezek közül.

Sajnos a koncert nem volt százszázalékos, egyrészt látszott rajtuk nem rendelkeznek nagy koncertrutinnal, másrészt a hangzás is elég sok kívánnivalót hagyott maga után. Az egyes szerzeményeket elég nehezen ismertem fel, inkább csak témákat, részleteket realizáltam, pedig folyamatosan hallgatom a Selbst lemezeit. Mindhárom album egészen kiemelkedő, de a kisebb kiadványok is magasan átlag felettiek, s pozitívum volt, hogy mindháromról játszottak (még ha a beékelődött Abigail miatt eggyel kevesebb számot is adtak elő). N gitáros/frontember vezetésével zajlott a black metal-viharkeltés – a csapat a műfaj egy egészen magával ragadó, nem túlzás, hogy varázsos változatát míveli. Igaz, a zene sokszor disszonáns, nehéz, csavaros, a témák kihallásához mondhatni erre specializálódott fül kell. Sokan vannak – valójában a metalosok zöme is  ilyen -, akik képtelenek egy efféle hangzásképpel rendelkező zenekart értelmezni, s ilyenkor jönnek a nagy okoskodások – saját tapasztalat -, de az özönvízszerűen áradó/áramló gitárrengetegek egészen szépséges dallamömlésekké állnak össze, s én ezeket ellenállhatatlannak találom. A Selbst szerzeményeinek olyan tere van, akkora távolságokat láttat, horizontokat derít fel, hogy az párját ritkítja a black metalban és azon túl. Idén sem maradtunk jó black metal nélkül (Schammasch, Akhlys, Nubivagant, Panzerfaust, Time Lurker stb.), de a Despondency Chord Progressions anyagára egészen fantasztikus kompozíciókat állított össze a nagyon tehetséges N. Mindezt a koncerten csak mértékkel élvezhettük, pedig a Marco Ossandón nevű másik gitárossal egyetemben intenzíven játszott N. A spanyol bőgős (a nevét sajnos nem tudtam kideríteni) hangszere megfelelően döngött a gitárok mellett, Pablo Vera dobos is felkészülten ütött, azonban a gitároknak sokkal jobban kellett volna megszólalnia, hogy kellően kijöhessen a lemezekbe foglalt potenciál. Ráadásul még egy extra gond is akadt, ugyanis az egyik dalnál Marco gitárja elhallgatott és az eleve nevetségesen rövid (fél óra) programból is el kellett venni pár percet a hiba elhárítására. Öröm vagy üröm, de az új kábel beiktatása után mintha jobban szólt volna a Selbst, mint a teljes szett alatt. Sajnos csakhamar be kellett fejezni a programot, amely ugyan nem volt tökéletes, én szívből üdvözöltem a szimpatikus zenekart. Igaz, a zene súlyos, sokszor nyomasztó, azonban az érzések, amelyeket kelt, cseppet sem azok. Várom vissza őket.

Következett az Abigail, akik miatt fel kellett forgatni az estét. A bandát soha nem hallgattam – régebben 1-2 lemezt megközelítettem -, de érvényes rájuk a mondás: ha egy számot ismersz, mindet ismered. A japán trió street metalnak hívja stílusát, ami sokat elmond magasröptű művészetükről. Alkohol, partizás, csajozás, metal-klisépufogtatás, ami a „koncepció” jó részét kiteszi: csupa olyan szövegtéma, ami engem soha, a legkevésbé sem érdekelt, fiatalabb koromban sem. A japánok azonban ismerik a tartalom és forma aranyszabályát: e nem éppen intellektuális tematika mellé hasonlóan lebutított zene dukál. Nagyon nehezemre esett a Selbst után ezt a recsegős hangzású, kő-primitív zenét hallgatni, amiben nagyjából nulla ötletet véltem felfedezni. A koncert közben másodmagammal kimentem, hogy találkozzunk, néhány szót váltsunk a Selbst tagjaival, s amikor kb. negyed óra múltán visszaértem a terembe, mintha még mindig ugyanazt a számot darálta volna az utcametal-trió. Sőt, igazából olyan érzésem volt, mintha már egy hete egyfolytában ezt a kezdetleges, punkos ős-borzalmat hallanám. Kétlem, hogy az Abigail tagjai megorrolnának az élesnek tűnő szavak hallatán, ha igazán következetesek, hiszen a zenével eleve nincsenek nagy céljaik, csak némi zörgést biztosítani a permanens partizás alá. Váljék egészségükre. Én más dimenzióban működök.

Nagy baklövés volt, hogy annak idején a néhai Showbarlangban kihagytam az Ulcerate első pesti fellépését, de később kiköszörültem a csorbát, s megtapasztalhattam azt a nehezen leírható élményt, amit az új-zélandiak élő teljesítménye megtestesít. A trió idén egy újabb remekművel jelentkezett (Cutting The Throat Of God), de igazából az Ulcerate zenéjét, lemezeit mint egy gigantikus, elsöprő folyamot vagyok képes felfogni, s az egyes albumok között is inkább csak a sorok között érzékelem a finom átmeneteket, mintsem bármi konkrétumba bele tudnék kapaszkodni. Fogódzók az élő koncertjeiken is csak módjával akadnak; a hallgató vagy tud kapcsolódni az elképesztő hangáradathoz, vagy már a legelején kapitulál, mivel amit a déli félteke experimentális death metal-művészei előadnak, azt nem lehet konvencionális rock/metal fülekkel értelmezni. Még konvencionális extrém metal-fülekkel sem. Itt nincs dalról dalra-elemzés, rockszempontok számba vétele, úgymond normális rockzenei koncerttényezők felvonultatása. Az Ulcerate mögött csaknem a teljes extrém metal-mezőny jócskán lemaradva araszol, hallótávolságon kívül.

Pár évvel ezelőtt már láttam őket, tudtam, mire számíthatok, mégsem lehet felkészülni arra, amiben a hallójáratainknak és persze a szemeinknek része lesz, amikor ez a hármasfogat foglalja el a színpadot. Az Ulcerate minden létező fronton a kiemelkedőn túl teljesít, ráadásul a kevésnél is kevesebb csapat egyike, ahol az egyes ismérvek nem oltják ki, inkább erősítik egymást. Az Ulcerate zenéje úgy komplex, hogy maximálisan brutális, úgy végletesen extrém, hogy az nem megy a hangulat rovására. Összetett szerzeményeikben gitártémák valóságos füzérét, kaleidoszkópját vonultatja fel Michael Hoggard gitáros, s a szövevényes gitárrengetegben meg se próbál az ember eligazodni, csak hagyja, hogy körülfolyja a hangok örvénye, átjárja a legnagyobb mélységektől a legambiciózusabb magasságokig minden szférát bejáró auditív viharok ármádiája.

Az Ulcerate abban az értelemben is unikum, hogy a csapatban valójában nincs frontember, mert bár Paul Kelland hozza a jellegzetes, mély tónusú hörgéseket, három hangszeresről beszélünk, akiknek megvan a maga elengedhetetlenül fontos szerepe a hangzás kialakításában, s ehhez a zengzetes torokhang negyedik eszközként járul. Ha Kelland basszusgitárja nem is hallatszott annyira, mint a másik két hangszer, a számok hangsúlyos pontjain hallhattuk a kondulásokat, és a hangzás tömörítése szempontjából is fontos szerepet töltött be a bőgő.

Nem szóltam még a dobról, ami az Ulcerate egyediségén belül is külön helyet foglal el. Jamie Saint Merat dobolásáról, tudásáról egyszer talán külön írás fog születni, mert amit a lemezeken, koncerteken bemutat, annak leírására kevésnek bizonyulnak a szavak, jelzők. Élőben annyiban nagyobb az élmény, hogy a szem is jóllakhat eme kivételes ütős mozdulataival, cin-játékával, követhetetlen váltásaival, díszítéseivel. Az jutott eszembe az Ulcerate zenészeinek képességéről, hogy ilyen az, amikor valaki egy tevékenységet, művészetet, „szakmát” abszolút mesterfokon sajátít el, vagyis ily módon beavatást nyer: tudása eléri azt a fokot, ahol már csak kisebb-nagyobb tökéletesítésekre van szükség, hiszen az isteni pecsét ott ég minden egyes művén, kezének minden munkáján. Az Ulcerate ezt a nívót képviseli, ezen a szinten mozognak, s kémlelik az alattuk elterülő széles extrém zenei rónaságot. Ezek talán nagy szavaknak tűnhetnek egyesek számára, de amint megtekintik a zenekart élőben, minden szó, kétség ráfagy az ajkakra, orcákra. Az Ulcerate ultrasúlyos death metal-határtágítása amekkora élmény lemezen-élőben, olyan szinten alakítja át az ember szemléletét, hogy mire képes a mélyen megihletett emberi alkotóerő.