(Schmidt Péter)
Három és fél évtizednyi karrierjének jelentős részét – mintegy 30 évet – a hazai karcos-kemény gitárrock mezőny legjelentősebb tényezőjeként töltötte-tölti a debreceni alapítású trió, már ami a populáris elismertséget illeti. Egyelőre nem is látszik a pályán olyan kihívó, aki e státuszukra veszélyt jelenthetne, ami akárhonnan is nézzük, önmagában sem kis dolog. Jómagam már a legkorábbi időkben is tanúja voltam ténykedésüknek (élőben először 1990-ben láttam őket), és kezdetben intenzív, később lazább odafigyeléssel követtem-követem a dolgaikat. A 35 éves jubileumot ünneplő parkos koncertet mindazonáltal erősen beterveztem, és szerencsére a csillagok is olyan állást vettek fel végül, hogy sikerült eljutnom a rendezvényre.
A Lukácsék előtt melegítő NLP formáció kapcsán komoly bajban vagyok, ugyanis az általuk művelt, gitárral is megtámogatott hip-hop zenével semmiféle kapcsolódási pontom nincsen. A hangszeres szekciót egy dobos és egy gitáros jelentette (basszer nem volt), a színpad elején két srác rappelt-kiabált-üvöltött magyar nyelvű szövegeket nagy elánnal és lelkesedéssel (őket néha további vendégek is kisegítették), illetve ügyködésük alatt mindvégig meglehetősen sok gépről bejátszott effektet, samplert, miegymást hallhattunk még. A maga vonalán lehet, hogy ez egy tök jó produkció volt – nekem nagyon nem a világom az ilyesmi, úgyhogy tárgyilagosan sem pro, sem kontra véleményt nem tudok formálni az elhangzottakról. A közönség jó része felvont szemöldökkel nézte-hallgatta őket, bár elöl azért volt egy olyan kisebb mag, akik lelkesebben reagáltak rájuk.
A felvezető Louis Armstrong dal (What A Wonderful World) lecsengése után egy kissé cirkalmas, futurisztikus intrót kellett még átvészelni a voltaképpeni kezdésig, ami a Nem hagylak el képében érkezett meg végül. A koncepció szerint innentől kezdve minden Tankcsapda albumról minimum egy (néhány esetben több) nóta összeválogatásával állt össze a 21 tételes ünnepi menü, ami egész jól lett megkonstruálva abból a szempontból, hogy a nyilvánvaló kötelezőkön túlmenően különlegességek is elhangzottak, főként a műsor közepe tájékán. Egy – engem a kilencvenes évekre emlékeztető – pörgősebb új dal ugyancsak helyet kapott a programban, ami mellé ígéret érkezett a készülőben levő új nagylemez kapcsán is.
Ki-ki ízlése szerint lamentálhat persze azon, hogy mit lehetett-kellett volna játszaniuk még (nálam a Lopott könyvek generálta a legnagyobb hiányjelet), de hát mindent nem lehet ugyebár, főleg egy ilyen terjedelmes diszkográfia esetében. Ami biztos, hogy objektíven nézve mind a korszakolást, mind a különféle hangulatokat és mondanivalókat tekintve jó arányérzékkel lett összeállítva setlist. A kissé halkan, döcögősen induló hangzás szerencsére viszonylag hamar magára talált, parkos mércével mérve a hangerő is szépen megizmosodott, ebből a szempontból én alapvetően elégedett voltam. A pofás háttérvetítés hatását időnként diszkrét pirotechnika támogatta meg – különösebb vizuális extrák ezen túlmenően nem voltak, de a szikár muzsika ennél többet nem is kívánt igazság szerint. Tény, hogy az utóbbi jó pár évben a Csapda több – nem feltétlenül zenei természetű – húzása váltott ki nálam (is) értetlen szemöldökfelhúzást, de az biztos, hogy itt és most, ettől függetlenül ez a koncert egy okosan összeszerkesztett, jó hangulatú összefoglalása volt a trió eddigi pályájának.