A debreceni trió történéseinek és kiadványainak szoros követése úgy az ezredforduló tájékán kezdett el lazulni nálam – nagy vonalakban azért továbbra is képben voltam/vagyok a dolgaikkal, de tény, hogy az idő előrehaladtával mindez jóval felszínesebbé vált. Színpadon meg talán 4-5 alkalommal csíptem el őket az utóbbi két évtizedben, holott koncertes aktivitásnak éppenséggel nincsenek híján Lukácsék. Budapesten pedig konkrétan csak a Motörhead előtt láttam őket még anno ’94-ben, szóval valahol, a magam szempontjából akár hiánypótlónak is nevezhetem ezt a szeptember derekán történt parkos összekoccanást.
A fő attrakció előtt egy fiatal formáció, bizonyos A Király Halott melegített, a begyűjtött tapsok tekintetében egész sikeresen. A zenekarról kb. semmit nem tudtam előzőleg (bár a nevüket láttam itt-ott korábban), úgymond naprakész hangzású, modern rock/metaljukkal mindenesetre elsősorban a közönség ifjabb tagjai körében arattak nagyobb tetszést. Azzal együtt, hogy a célközönségük abszolút nem én vagyok, a maguk terepén a dalaik szerintem egyáltalán nem rosszak – viszont rengeteg minden ment náluk gépi rásegítéssel, aminek a mértéke már azt a szintet ütötte meg, amit a magam részéről nem tudok tolerálni. Egy billentyűs/sampleres/vokalista arc csatasorba állításával sokat lendíthetnének az élő produkciójuk hitelességén. Nagytotálban amúgy van bennük lehetőség, mittudomén az AWS-re, Down For Whatever-re korábban ráharapott fiatalok körében volna mit keresgélniük. Ja, és egészen szellemes, érett szövegeik vannak, ezt mindenképpen meg kell még említenem.
Lukács felkonfja alapján a nyári nagy parkos koncerthez képest a Tankcsapda ezúttal egy teljesen felfrissített setlisttel állt ki. Nem néztem utána, de biztosan így volt. Ami tuti, az az, hogy jó néhány úgymond „kötelező” slágert fiókban hagytak most, és úgy általában sem mentek túlzottan rá a nosztalgiára. Jelesül a korai lemezekről csak 1-1 dalt vettek elő (a Connektorról meg egyenesen semmit), a fókusz négy nótával inkább az idén 20 éves Élni vagy égni anyagra összpontosult, meg persze a közelmúlt néhány viszonylag friss szerzeményére. Konkrét debütálásra is sor került: a Pesten megjelent Isten a banda punkrocker oldalát villantja fel, ami nálam speciel kevéssé működik, én inkább az agyasabb-súlyosabb dolgokat értékeltem tőlük mindig is. Akadt azért ilyen is, a California Über Alles vagy A kísérlet száma meglehetősen nagyot szóltak. (Reménykedtem még a Lopott könyvek leporolásában, de erre sajnos nem került sor.) Jópofa színfolt volt az Adjon az ég, amiben egy rajongó kissrác, Forró Imi dobolhatott – esélyesen életre szóló élmény lehetett ez neki. Az elején meglehetősen gyér, puffogó hangzás fokozatosan állt be egy korrekt szintre, a színpadkép és a világítás viszont végig teljesen rendben voltak. Érdekes tapasztalás volt, hogy míg más bandák koncertjeire menvén – gyakorlatilag bármilyen stílusról legyen is szó – szinte mindig jó pár ismerősbe futok bele, addig itt csak a buli után, a villamoson akadtam össze egyetlen arccal.
Habár a Csapdához való viszonyom esélyesen megmarad most már az utóbbi időszak laza kapcsolatának szintjén, ez a koncert végső soron kellemes emlékként maradt meg bennem. A zenekar népszerűsége szemmel láthatóan töretlen, a közönségük folyamatosan frissül – akárhonnan is nézzük, ez azért nem kis teljesítmény. Pláne, ha ehhez hozzávesszük, hogy lassan 30 éve ők számítanak az ország legkedveltebb, kemény gitárzenét játszó formációjának.
(Schmidt Péter)
