Írta: Gáti Viktor
Általában ellenérzéseket támaszt bennem, amikor egy eseményről szakaszosan csepegtetik az információkat, ám ez esetben jól sült el a dolog: az Exodus fellépésének bejelentése már önmagában örömhír volt. Aztán jött a frissített hír, miszerint a Summer Hell fesztivál keretein belül érkeznek Gary Holték (igen, a riffmester végre újra „az Exodusé”, bár ki tudja, meddig?…), és fokozatosan kerültek bejelentésre a további zenekarok, míg a résztvevő együttesek száma nem kevesebb, mint nyolcra(!) gyarapodott. Ahogy a 2021-es, a Lamb Of God és a Kreator nevével fémjelzett eseményen is megoldotta a Barba (még a Rákóczi-híd lábánál), a zenekarok felváltva léptek fel a két színpadon, rögtön egymás után.
A nemzetközi törzsgárda hat tagját két hazai brigád egészítette ki. Megkezdve az extrém metal maratont, a nagyszínpadot a soproni thrasher KillerSick hevítette fel, egy döbbenetesen fiatal arcokból álló trió, akiknek az itt hallottak alapján a kisujjában van az (amerikai) old-school thrash, és azt is jól kapisgálják, hogy nyúljanak friss eszközökkel ehhez a csodás örökséghez, hasonlóan a Havokhoz vagy a Municipal Waste-hez. Idei háromszámos EP-jük, a Grim Reaper további dalokkal kiegészülve töltötte meg a rendelkezésre álló kb. félórát, amely során a közönséggel remekül kontaktáló srácok bebizonyították, méltóak nemcsak az itthoni, de a zöld logós stream szolgáltató adatai alapján többek között a dél-amerikai(!) rajongók figyelmére egyaránt.
Mikor a KillerSick leköszönt, a kisszínpadon máris a hangszereknek esett a tavaly, Minotaur című lemezével bemutatkozott, death/black metal monstrum Noble Victory, amelyet Fellegi Ádám gitáros (This Calling, Brigde To Solace, stb.) ötödmagával hívott életre. Ahogy azt a frontember Szalai Ádám mondta, a kvintett alig egy éve kezdte a koncertezést, ám tapasztalt zenészekről lévén szó, az élő teljesítményük egy hibátlanul összeszokott társaságot mutatott. A Blue Stage-en szokásos mód remekül szólt mindenki, és a ventilátorok elhanyagolható hatékonyságú működésével „megtámogatva” olvasztották le az arcunkat a debüt album dalai, melyek közül az egyik legsikerültebb darab, a Red-Black Mountains is felcsendült.
A sort az egyik húzónév, a floridai death legenda Deicide folytatta a Red Stage-en. Glen Bentonék megkerülhetetlen klasszikusokat alkottak a hőskorban, ám mind a zenei, mind a szövegbeli koncepciót tekintve egy meglehetősen szűk szegmensben mozognak azóta is, amely nemhogy porosnak, de különösen Benton személye esetében, finoman szólva, nem egyszer megmosolyogtatónak hat. A klasszikus USA death metal első öt éve irányába táplált elhivatottságuk láthatóan a közönség nagy része tetszésére vált ezen az estén is, de a Morbid Angel-dalokat játszó I Am Morbid vagy a Death hagyatékot ápoló Death DTA (valamint az általam sajnos elmulasztott, előző nap fellépett Left To Die) színvonalával összevetve ez a produkció nekem nem jött át.
A 2011-ben alakult, kaliforniai halálhorda Skeletal Remains friss albummal (Frangments Of The Ageless) érkezett. Chris Monroy-ék nagyban merítenek a fenti bandáktól, bár mellőzik azok merészebb, komplexebb megoldásokat. Zenéjük a direktebb dalszerkesztést és az apróbb rafinériákat tekintve például a Kataklysmmel és a Bolt Throwerrel rokonítható, telepakolva blast beatekkel és triggerekkel vezérelt reszelésekkel. A tekintélyes mennyiségű merch kínálatból az ő pólóik feltűnően szemrevalók voltak.
Ezután következett Abbath Doom Occulta és zenekara, akik az est meglepetése voltak számomra. Bár az Immortal és az ex-frontember munkásságát szintén nagyra értékelem, lemezeiket nem sűrűn pörgetem, és élőben sem láttam őket korábban. A négyes egy különleges Immortal settel érkezett hozzánk, és a közel tucatnyi norvég black metal örökzöld között eljátszották egyik kedvenc nagylemezem, a csodás borítóval felruházott At The Heart Of Winter címadóját is. A nagyszínpad újfent kissé bizonytalankodó megszólalása szerencsére nem rontott az összhatáson, a rekkenő hőséggel dacolva, monumentális maskarába bújt Abbath és társainak jól feküdt a kissé kásás sound. Nemcsak a koncerten tettek ki magukért Abbath-ék: a merch pulton a számos felső és dedikált hanghordozó mellett zoknikat (!) és egyéb csecsebecséket is kínáltak.
A Misery Index-et nem túlzás a death/grind stílus (amerikai) koronázatlan királyaiként aposztrofálni. Számomra az ő géniuszuk és brutalitásuk a Cattle Decapitationnel egy lapon említendő, és bár utóbbi okán eléggé a periférián mozognak nálam, ahogy Travis Ryanék, úgy Jason Nethertonék szintén az a kategória, akiket egyszer az életben látni kell élőben, esetemben leginkább a dobos szörny Adam Jarvis embertelen teljesítménye miatt.
Az est főfellépője, az Exodus műsorára legalább kétharmadig megtelt a nagy sátor. Így csapott bele a társaság a gyakori koncert kezdőnóta Bonded By Bloodba. A bő órás program meglehetősen változatos, átfogó volt: a legtöbb tételt a jövőre negyven éves (!) első albumról és a legutóbbi nagylemez Persona Non Gratáról játszotta az ötösfogat, köztük a tanítani való energiabomba A Lesson In Violence-szel és az újkori klasszikusok közé kívánkozó The Beatings Will Continue-val. Nincs ínyemre a hangzáson rugózni, de amellett nehéz szó nélkül elmenni, mennyire gyatra, aránytalan volt a sound a műsor első részében. A személyes kedvencek sorát erősítő Fabolous Disaster és Blacklist már méltó színvonalon szólalt meg, ahogy az est legnagyobb eufóriáját okozó Deathamphetamine is, amelyet nagyon szimpatikus módon az akkori frontember, Rob Dukes méltatásával vezetett fel Zetro Souza énekes. A zenekar roppant kedves gesztusaként a szeánsz java részében a háttérkivetítőn az Exodus logó mögötte a magyar lobogóval szerepelt.
A rendkívül tartalmas, fémbő estét a belga death/grind ikon Aborted zárta, akiket többször láttam már előzenekarként, így nem lepett meg a szintén újlemezes (Vault Of Horrors) félőrültek előadásának embert próbáló súlyossága. Emellett a korábban is tapasztalt elképesztő precizitást és megnyerő szenvedélyességet hozta a csapat. Nem értettem, miért nincs több Aborted pólós a közönség soraiban, hiszen a műfaj egyik élcsapata szintén remek mintájú pólókkal érkezett aznap.
Biztos vagyok benne, hogy minden jelenlévő különleges élménnyel gazdagodott, és óriási lelkesedéssel fogadná a, manapság rentábilisnak mondható rendezvény modellre fittyet hányó, Summer Hellt jövőre is. Reméljük, összejön!
