Már kezdés előtt jó fél háznyi rocker topogott az objektum területén, sokan kint, többen bent, én is épp kint beszélgettem még, amikor nagyjából két-három perccel a tervezett kezdés előtt megszólaltak az első hangok a nyitó Crimson Fire blokkjából. A görög heavy-power ötös ezidáig három teljes lemezt tudhat magáénak, a nyitány a legutóbbi, 2021-es Another Dimension album Judas című tétele volt. Ezt az albumot ismerem tőlük, jó darab, ez adta a buli gerincét, de elhangzott több korábbi kulcstétel is, mint a Metal is Back, a Midnight Strike, a Hunter vagy a Right off the Bat. A banda muzsikája amolyan Maiden és Gamma Ray hatásokkal keresztül-kasul szőtt dallamos metal, egy picit „offosak” is voltak ezen az alapvetően thrash metal rendezvényen, viszont a közönség vevő volt rájuk. A Barba hangtechnikáját sok negatív kritika érte már. Én is voltam rosszul szóló bulin itt, de megjegyezném halkan, hogy aki ugyanazt az akusztikai élményt szeretné átélni egy metal koncerten, amit otthon, CD-t hallgatva hifi fülessel, maradjon inkább otthon. Láttam, ekézték ezt a rendezvényt is az audiofilek, én viszont azt mondom, a Crimson Fire jól szólt és jó bulit csinált. Szerintem a nyitó státusú zenekarok valamivel több, mint 100 százaléka szeretne így szólni. A csapat bőgősének igen egyedi megjelenését nem lehetett nem észrevenni. Trikóban és oldalt felvágott szűk shortban a 80-as évek divatja szerint sportosan lazára vette a figurát. Ja, a 80-as évek női divatja szerint. De jó fej volt, nem lopta el a show-t.
A gyors átszerelés után megdörrenő Fusion Bomb partiállat basszere erősen hasonló szerkóban lépett a deszkákra, úgyhogy azonnal belsős poént sejtettem. Na, ő viszont, amikor csak tehette, lopkodta a show-t izomból. Ha a görög metalosok jól szóltak, akkor a luxemburgi thrasherek hangzása gyilkolt. A négyes napjainkig egyetlen albumot készített: a 2019-es Concrete Jungle-ról írtam is annak idején. Ezen kívül két EP-jük jelent meg. Némi optimizmussal azt gondoltam, hogy a tavaly nyáron kijött Fusion Bumb középlemez után a közös túrára hoznak magukkal egy új albumot – de nem így történt. Nézzük viszont a napos oldalát: legalább volt alkalmuk eljátszani mindent, amit valaha rögzítettek. Még egy Excel feldolgozást is toltak. A négyes – de különösen a hiperaktív bőgős – igyekezett jobban megmozgatni a közönséget, mint amennyire a Crimson Fire-nak sikerült, és bár a főzenekart már nagyon váró thrasherek nagyon jól fogadtak minden nótát, nem akart beindulni a circle pit. Nem az ő hibájuk volt, állat bulit csináltak, állatok voltak. Valamivel később Nickéknek is meg kellett melózni, mire a kör egy kezdetleges formája kialakult.
(Kánya Ferenc)
Heveny időzavar miatt a két előzenekart sajnos egy az egyben lekéstem, így ezekről – mea culpa – beszámolni nem tudok. A görög thrasherek produkcióját szerencsére már teljes egészében láttam-hallottam, és összességében nem is okoztak vele csalódást. Előbandaként illetve fesztiválon már többször elcsíptem a helléneket, de fő attrakcióként most debütáltak nálam, és ebben a kisebb léptékű, pár száz fős klubkoncertes szituációban egész jól működött a gépezetük. Leginkább mondjuk a zene beszél náluk, hatalmas színpadi akciózásokról nem tudok beszélni, inkább amúgy Kreator vagy Slayer módjára nyomják a thrasht – amiben viszont így is komoly meggyőző potenciál rejlik. A lehetőségekhez mérten látványosra vett színpadképpel azért jól alátámasztották a produkciót, de egyébként tényleg a sallang- és szóvirágmentes előadásmódról és a dalok puszta erejéről szól náluk a történet. Ami jól is van így.
A Barba kisebbik sátra – a másikkal ellentétben – szinte mindig jól szól, ami most is így volt, úgy 15-20 perc elteltével meg aztán pláne. Meglepően sokan összejöttünk amúgy, erős kétharmad ház minimum volt – hogy aztán ebből mennyi köszönhető a banda valós vonzerejének, és mennyi a (remekül kitalált és megvalósított) regjegyes rendszer financiális előnyeinek, az egyfelől jó kérdés, másfelől viszont valahol tökmindegy. A lényeg, hogy a nagyjából egy és egynegyed órás performansz kellőképpen átmasszírozta a hallójáratokat, az agytekervényeket és – a vehemensebbek esetében – a nyakizmokat egyaránt.
Az előző albumával szolid dallamosodásnak indult csapat hallhatóan nagyon bízik az újabb nótáiban, a 13 dalból 10(!!) az utolsó két lemezről származott, a korábbi korongokat mindössze egy-egy dal képviselte. Nálam a Years Of Aggression, a Purified By Fire és a Born Of Hate triója vitte el a pálmát, de úgy en bloc az egész produkció rendben volt. Gus Drax gitáros ízes, dallamgazdag szólózása már lemezen is tetszett, itt pedig még jobban átjött, milyen ügyesen penget a srác. A jópofa ZZ Top outro végeredményben egy ütős thrash buli zárlata volt, elégedetlenséget senki arcán nem láttam kifele menet.
Nagy megfejtések, extra okosságok ugyan nincsenek a görögöknél, de ezt a Kreator, Slayer, korai Sepu vonalas muzsikát mind lemezen, mind élőben megbízhatóan prezentálják.
(Schmidt Péter)
