Írta: Schmidt Péter

Albummegjelenések tekintetében 1980 a metaltörténelem egyik legfontosabb éveként épült be a kemény hangzású gitárzenék kedvelőinek kollektív tudatába. Heaven And Hell, Back In Black, British Steel, Ace Of Spades, Iron Maiden – így vagy úgy, de mindegyik anyag mérföldkő az őket megalkotó formációk történetében, amelyekkel részben bizony még az addigi játékszabályokat is átírták. Ebbe a sormintába illik a brit Saxon ugyanezen évben kiadott második albuma, a Wheels Of Steel is, melynek 45 éves jubileumára egy komplett turnét húztak fel Biffék, erőteljesen fókuszba állítva a nevezett mesterművet.

A dolog fényét emelendő két egykori kortárs formáció mai inkarnációit is magukkal vitték a körútra, és így annak bécsi állomására is. Elsőként az a Grand Slam játszott, akiknek eredeti frontembere annak idején a Thin Lizzy élén élő legendává vált Phil Lynott volt. Az ő korai halála miatt sajnos hamar szétszéledt zenekart egy új felállással a billentyűs Mark Stanway 2016-ban hívta újra életre – azóta szolidan elkoncertezgetnek a régi dalokkal és pár Lizzy-klasszikussal, sőt két új album is készült menet közben. Ebből a repertoárból mazsolázott Bécsben is a csapat, és bár kiállásra olyan nagyon markánsnak nem mondanám a brigádot, ettől még egész hangulatos, régisulis hard rock programot toltak. A frontember Mike Dyer ugyan nem egy gyárilag színpadra született figura, de a hangja döbbenetesen hozza Lynott jellegzetes orgánumát és stílusát – itt pedig úgyis ez a legfontosabb. Ha már Lizzy-leszármazottak, akkor azért a Black Star Riders engem összességében jobban meggyőz(ött), de a péntek este felvezetése gyanánt a Grand Slam műsora éppenséggel teljesen jól megfelelt.

Manapság egy full csajos felállású banda különösebben nem számít kuriózumnak, de amikor a londoni Girlschool a hetvenes évek derekán megalakult, akkor gyakorlatilag nem volt párjuk a színtéren. Főként Lemmy barátságának és a Motörhead hathatós segítségének köszönhetően a nyolcvanas években szolidabb babérokat is learathattak, és azóta is kitartóan koncerteznek, stúdióznak, satöbbi. Tagcserék persze náluk is akadtak, de az énekes/gitáros Kim McAuliffe és a dobos Denise Dufort a kezdetek óta stabil pontok, sőt a gitáros Jackie Chambers is már negyedszázada itt nyomja. Egyedül a bőgős poszton láthatunk friss arcot a tavaly csatlakozott Olivia Airey személyáben – aki nem mellesleg a billentyűs legenda Don Airey unokahúga.

Az egykori csajokból mára lényegében hatvanas éveiket taposó vagány nénik lettek – akik korukhoz képest meglepő elánnal nyomták egyszerű, ámde hatásos, néhol némi punkos élt sem nélkülöző rock’n’roll/metal nótáikat. A fókusz egyértelműen a korai időszakra irányult (Hit And Run, Demolition albumok), míg a tavalyelőtti WTFortyfive?-ról csak egy dalt játszottak. Volt ellenben Motörhead-feldolgozás (Bomber), a végén pedig legismertebb számukkal, az Emergencyvel búcsúztak. Nem egy agysebészet a zenéjük, de van benne feeling, és élőben sem hiányzott a produkcióból a szükséges mennyiségű kakaó. A Denise Dufort kézprolémái miatt jelenleg beugrós dobossal (Larry Paterson az Alcatrazzból) turnézó Girlschoolt lelkes tapsvihar búcsúztatta – örülök, hogy végre élőben láthattam a korai brit metal színtér e valóban különleges képviselőjét.

A fél tízkor színpadra lépő Saxon kezdésére gyakorlatilag megtelt a nézőtér, a zenekar pedig a tavalyi album címadójával indította a programot. A hangcucc tőlük szokatlan módon kissé halkan szólalt meg, és ahogy ment előre a nóta, meg aztán a második Dogs Of War, hallatszott, hogy a hangosítással valami komolyabb probléma akadt. Fél másodperces pillanatokra el-elment a hang a nézőtér felé fordított hangfalakból, és amúgy is gerjedt, recsegett az egész. Aztán a Dogs közben egyszer csak végleg elszállt a motyó, csak a színpadi erősítés működött, amiből azonban kifelé jószerével mindössze valami tompa, halk massza hallatszott. A zenekar ekkor meg is állt, majd némi tétovázás után levonultak, hogy a technikusok helyre rakhassák, amit kell.

Nagyjából tíz perc után aztán Biffék visszajöttek, belecsaptak az első lemezes Backs To The Wallba – innentől beindult a gőzhenger, és immár tényleg probémamentesen, egyre fokozódó hangerőn nyomták végig a tömény kétórás szettet. Az első blokk nagyjából felében a kilencvenes-kétezres évekből mazsoláztak (az új albumról még két dalt vettek elő, a Madame Guillotine-t és a 1066-et, valamint nyomták a Solid Ballt és a Carpe Diemet), illetve volt még Dallas 1 PM, And The Bands Played On és Strong Arm Of The Law is.

Ezek után Biff felkonferálta a jubileumos Wheels Of Steel lemezt, amit egy az egyben, első hangtól az utolsóig, mindenféle dalok közti időhúzás nélkül, faltól-falig játszottak el. Az este sava-borsa és különlegessége igazából ez a programpont volt: igaz, jó pár nótát folyamatosan műsoron tart a banda erről a korongról, amit viszont nem (pl. Suzie Hold On, Freeway Man, Street Fighting Gang), azok igazi csemegének számítottak. A Machine Gun radírozós zakatolásávál záródó blokk után laza levezetésként jött még a Crusader, a HM Thunder, a Denim And Leather, végül a Princess Of The Night – ezzel lett vége ennek a problémásan induló, de aztán szépen felívelő koncertnek.

A fullos Wheels Of Steel szett egyenesen parádés volt, de úgy en bloc is remek koncertet adott a Saxon, soha rosszabbat (leszámítva persze a kezdeti technikai malőrhalmazt). A zenekar szemmel láthatóan jó passzban van, az alapító Paul Quinn helyére érkezett Brian Tatler pedig úgy beilleszkedett, mintha mindig is itt lett volna. (Azért remélem, a Diamond Headre is marad némi ideje az itteni elfoglaltságai mellett.) Nagy kár, hogy Magyarország kimaradt ebből a turnéból – a lengyeleknél például Krakkóban és Varsóban is játszott a csapat. Egy koncertet mi is megérdemeltünk volna. No, talán majd a következő kanyarnál.