Írta és fotózta: Uzseka Norbert

Bocs, ez hosszú lesz. De életem zenekaráról van szó, meg arról, hogy mindünk kedvenc zenei irányzata hogy van így 55 évvel az egészet megalapozó, első Black Sabbath-album után.

A kaliforniai Night Demon trió nekem eddig csaknem teljesen kimaradt, pedig már négy album van a hátuk mögött. Az abszolút ősmetalos zenét ehhez illő külsőségekkel adták elő, és bár az elején az énekből nem sokat lehetett hallani, hamar maguk mellé állították a közönséget. Így, hogy nem voltam képben, a komplexebb dalaik néha ötletszerűen összedobált témahalmaznak tűntek, de legalább a témák jók voltak. Pedig egy fia eredeti hang nem sok, annyi nem volt itt, de hát ez elmondható a legtöbb mai így-úgy heavy metal bandáról. Viszont volt sodrása a koncertnek, és a doomos meg progos részektől (nem csoda, hogy az énekes-basszusgitáros Jarvis Leatherby a Cirith Ungolban is zenél) a maidenes történetmesélésen át a Motörheadet idéző zúzdákig volt minden. Sőt, a koncert vége felé egy leples-csuklyás figura is feltűnt, kb. a Maiden Eddie-jének és magának a Kaszásnak a keveréke, ND logóval a homlokán, kupával a kezében. Nem tudom, antialkoholista üzenetet hordozott-e ez így („ha iszol, meghalsz”), de amennyire röhejes volt, annyira illett is ide. Az van, hogy a Night Demon szerintem sokkal inkább hordozza az igazi heavy metal lényegét, mint egy csomó, náluk messze ismertebb banda, amelyiknél a show-n van a hangsúly, meg a közönség kiszolgálásán. Ez a trió inkább metal történelemóra, semmint lakossági metal.

És akkor mit mondjunk az ún. Queensryche-ról? Pláne, hogy ez a turné kimondottan a debüt EP-re és a The Warning albumra, bő negyvenéves cuccokra koncentrált? Nosztalgiahakni, nem? Hát csak két eredeti tag van itt, s nem is a meghatározó arcok. Aztán ahogy haladt előre a koncert, annyi érzelem szabadult fel, hogy megváltozott a véleményem.

Induljunk innen: ha meghallasz egy dalt, ami a húsoddá-véreddé vált az évek során, amit egyszerűen imádsz, akkor szóljon bár valami ótvar magnóról, vagy közel hallgathatatlan youtube-os koncertfelvételről, attól csak megdobban a szíved, nem? Mindenkinek vannak ilyen zenéi, amik egyszerűen ezredszerre is megborzongatják. Innen nézve majdnem mellékesek a körülmények. Persze, koncerten csak az eredetit szeretnéd hallani, és persze, hogy ez már nem Az A Queensryche. Geoff Tate énekes (és ugye főleg ő!) egy ponton úgy döntött, az old school metal már nem érdekli, ő van akkora művész, hogy változtasson, és teljesen igaza volt.

A QR a világ egyik legnagyobb rock/metal zenekara volt pár évig, sokunknak meg mindörökké. Ámde jöttek a hibás döntések, Tate kiválása, új albumok az új énekessel, melyeket lehet jónak mondani sok szempontból, de nyilván nem érnek fel ahhoz, amit úgy 30 évvel ezelőttig csináltak. Ez ilyen. Ha az eredeti felállás játszott volna ezen az estén, akkor is kérdéses lehetett volna az őszinteség, másfelől akkor sem Az A QR lett volna. Mert tudod, elmúltak azok az idők. Nem 1991-et írunk, és nem Seattle-ben vagyunk. Nekünk Abból A QR-ból csupán egy délutáni koncert jutott, a Monsters Of Rock budapesti állomásán a Népstadionban (ahogy akkoriban hívták), amikor egy órányit sem játszottak, és amiről a jegyvásárlók fele lekésett, mert a szervezők nem jelezték, hogy korábban kezdődik a beengedés és a koncert. Legközelebb már Chris DeGarmo nélkül jöttek, és sokan már akkor is úgy éreztük, hát ez hakni.

Ez a mostani koncert megértetett velem valamit, amit eddig is kezdtem felfogni, de minden korábbinál élesebb és részletesebb lett a kép. Még néhány év, és a mi generációnknak vége (a kertünkbe kitett cinkebogyón is ritkán látni ilyen őszapógyűlést, mint itt, haha), és vége lesz a régi nagy zenekaroknak is. Sokan meghaltak, sokan abbahagyták, és persze még láthatunk egyre öregecskébb régi legendás meg kultikus arcokat továbbra is zenélni, ha úgy tetszik, aprópénzre váltani a régi hírnevüket. Természetes folyamat. De most vált számomra világossá, hogy túl azon, hogy adott zenész megírta adott dalokat, és azok az övéi, és azt tesz velük, amit akar, és túl azon is, hogy nekem, nekünk személyesen mennyit jelentenek, mennyi élmény, emlék kapcsolódik hozzájuk, és ezekért milyen hálásak leszünk mindig, és mennyire haragszunk esetleg a haknizásért, van egy mindezeken felül álló dimenziója a sztorinak. Az, hogy ezek a zenék egyetemesek, részét képezik az emberi kultúrának, és ez az a pont, ahol hálás vagyok akár az ilyen haknikért, akár azért, hogy ilyen-olyan fiatalabb bandák viszik tovább a lángot vagy a zászlót. Oké, én a lángot, a tüzet nagyon kevés mai zenekarban érzem, mert vén vagyok, és minden vén rocker végigmegy ezen. Úgy értem, ha azon csapatokat nézem, akik szimplán csak másolják a régieket. Mert közben a metal underground ma is kitermeli a maga csodáit, melyek zeneileg is továbbviszik ezt a zenét. Lehet, ezeket nem az old school heavy metalt játszók között találjuk, de a QR sem volt mindig tömegek kedvence, sem old school. És ez a koncert is fényesen bizonyította, hogy azért ’84-ben a The Warning is hozott olyan témákat, amelyek előrevitték azt a fajta zenét. Szóval, köszi Sabaton, Powerwolf vagy akár Night Demon, hogy ha az öregek kidőlnek is, a fiatalok még mindig hallhatnak igazi heavy metalt, függetlenül attól, hogy én mennyire bírom értékelni ennyi év zenehallgatással a hátam mögött.

De amire ki akarok lyukadni: már most érződik, hogy eljön majd az a pont, amikor a metal is olyanná válik, mint mondjuk a blues, vagy akár a klasszikus-, netán népzenék. Lesznek standardek, örökzöldek, amiket majd játszanak a sokkal később születetettek is, és lesz közönségük is. Todd La Torre énekes egy ponton megkérte a közönséget, hogy emeljék fel a kezüket azok, akik még sosem látták a QR-ot. És volt azért jó sok kéz. És Todd megköszönte, hogy négy évtized után még mindig érdekel új és régi arcokat is ez a zene. Na, ez volt az a pillanat, amiért mindent meg tudok bocsátani ennek az ún. QR-nak. Hogy Todd „csak” Todd, egy kurvajól éneklő, aranyos ember, aki mond néha hülyeségeket, miközben nagyon szeretne olyan okos is lenni, mint Tate volt fénykorában. Hogy Casey Grillo akármilyen jól dobol, nem ő Scott Rockenfield, és így tovább. Lehet azon lamentálni, hogy hol van a régi fény, de attól még, ahogy ez az öt ember előadta ezeket a dalokat, azok úgy ragyogtak, olyan hidegrázást okoztak, mint mindig, mióta csak hallgatom őket. Ilyeneket élőben hallani, mint a sajnos minden korábbinál érvényesebb Roads To Madness, a No Sanctuary?! Olyan misztikus hangulatú, ősi témákat, mint a Before the Storm és a Child of Fire?! Vagy az egyik örök QR-himnuszt, a Take Hold of the Flame-et?! Nem szólva a ráadásban előkerült hármasról: Walk in the Shadows, Jet City Woman, Eyes of a Stranger… Micsoda erejük volt ezeknek ezen az estén is, mennyi érzést, gondolatot, emléket kavartak fel?!

És mivel a heavy metal története során rengeteg-rengeteg nagyszerű dal született, biztosak lehetünk benne, hogy ha kihalnak az eredeti zenészek, nem lesz annyi tribute-zenekar, egyszerűen nem válhat annyi dalból standard meg klasszikus, hogy a később érkezők is hallhassák ezeket. Felteszem, a blues-zal is így történt. Mennyi dal veszhetett oda azokban az években, amikor csóró afro-amerikai fazonok pengették a gitárjukat a Mississippi delta környékén, és ember nem volt, sem technológia, hogy felvegyék? Ha ma elmész egy random blueskoncertre, biztosan előkerül valami ősrégi standard, mondjuk valami Robert Johnson nóta 1936-ból, ami már akkor is régi volt, mikor a Cream feldolgozta ’69-ben. És akkor mondhatod-e azt, hogy baszki, azér’ Johnson nem így játszotta ám! Ha adott gárda jól tolja, örülj neki, legalább hallhatod élőben, és válogathatsz a verziók között, hogy melyik a kedvenced. De mi minden veszhetett oda!

Vagy menjünk még messzebbre az időben: Beethoven vajon forog-e a sírjában, ha adott nagyzenekar nem pont úgy játssza a 9. szimfóniát, ahogy ő azt gondolta és papírra vetette?! A kortársai, akik eredetiben hallották, mondanák-e egy mai előadásra, hogy baszki, ezt a gagyit, hát meggyalázzák?! Vagy XY névtelen juhász, aki birkalegeltetés közben megírt valamit, amiből máig énekelt népdal lett, amit az ovis kórusoktól a MüPában fellépő felszentelt népzenészeken át sajátos fordulatokat vevő házibulikban résztvevő részegekig máig énekelnek, problémázhatna-e okkal azon, hogy ő bezzeg nem kapott ezért jogdíjat? Mondaná-e, hogy csesszétek meg, én nem is így furulyáztam azt a részt? Vagy arra gondolna, Oké, meghaltam már mikor, de a zeném túlélt engem, milyen frankó? Vagy nem gondolna semmit, mert rég megették a kukacok, ellenben aki épp él és hallgatja, énekli, annak örömet okoz, és csak ez számít?!

És kétlem, hogy lesz Queensryche tribute banda a jövőben, vagy akár olyan, aki a legnagyobb slágerek mellett ilyen obskúrus témákat is előszed, amik ennek a koncertnek a felét kitették. Lesz Maiden, Priest, Sabbath, Led Zep, mittoménmi tribute. De QR aligha lesz, mert túl szűk réteg fog visszaásni. Ugyanakkor úgy tűnik, mindig lesz egy szűk réteg, amelyet érdekelni fog, és ha a Föld meg az emberiség bírja addig, akkor évtizedek múltán is lesz pár elborult arc, aki ezt a muzsikát hallgatja.

Úgyhogy egyetértek a koncertet szervező Concerto Music facebookos posztjaival, amikben azt írta ki, hogy „áldottnak érzi magát”. Így is van, áldottak vagyunk, hogy két régi tag és a többiek ilyen minőségben, ilyen jól előadták nekünk ezeket a régi nótákat (szerintem jól is szólt, ott bal elöl, ahol rekedtre kiabáltam magam, bár hallottam olyan véleményeket, hogy másutt nem). Még azt is elnézem, hogy az EP extráját, a Prophecyt kihagyták, haha…

Ui.: Az meg a hab volt a tortán, hogy Michael Wilton gitáros épp aznap ünnepelte a születésnapját, s a közönség is felköszöntötte, meg a színpadon is kapott egy habos tortát, amit Night Demonék hoztak be. Szép pillanat volt.

További fotók: https://www.facebook.com/media/set/?set=a.948042337310141&type=3