Az osztrák Harakiri For The Sky azok közé a bandák közé tartozik, amelyeknek mindig meghallgatom az aktuális lemezét, de nagyon nagy barátok nem lettünk (főleg, hogy néhány éve volt egy elég inkorrekt húzásuk). A Sollak/Kogler törzsduó zenéje korrekt posztblack metal, amelyből rengeteg van a 21. században, s ugyan akadnak jobb témáik, én eddig egyetlen lemezükön sem hallottam olyasmit, ami igazán kiemelkedő lett volna. Talán korábban már leírtam, de a HFTS hangzásában benne van a (korai) Katatonia, s ezt black metalosítják, prezentálják egy extrémebb, gyorsabb formában, de úgy is mondhatjuk, hogy amit előadnak, az posztblack a Katatonia dallamvilágának felhasználásával.
A zene, mint mondottam, nem lenne rossz, a szürkébb megoldásokat olykor jobbak váltják, azonban az eléggé jellegtelen, és a színpadon jobbára céltalanul ődöngő frontember egyhangú rikácsolása borzasztóan idegesítő. Már pár perc után. A hangzás kielégítő volt, a természetesen teljes felállással rendelkező Harakiri tagjai nem játszottak rosszul, de én továbbra sem látok bennük sokkal többet bemelegítő bandánál. Nem tudom, hogy ez állandó szokása-e Sollaknak, de többször is lefeküdt a földre a dobok elé és úgy ordított, visongott. A szenvedéshez, amit minden bizonnyal ki akart fejezni, illett ez a lépés. Én nem bántam, amikor véget vetettek a kínoknak. (MP)
Az osztrákok után a finn melodeath Omnium Gatherum vette birtokba a deszkákat. A lassan három évtizedes karrierrel bíró zenekar ezúttal csak 2011-ig ásott vissza a saját múltjába, a hangsúly azonban főként a közelmúltra, azaz a Slasher EP-re és az Origins lemezre helyeződött, összesen négy szerzeménnyel. Többszöri próbálkozások ellenére ez a csapat nálam valamiért sosem működött igazán, nekem hiányzik innen valami olyan kis szikra, ami miatt pl. az Insomnium sokkal inkább betalál. Nehéz ezt megfogalmazni, mert az irányzat szerethető stílusjegyeit ők is becsülettel hozzák, viszont egyfajta extra plusz, valami kis egyedi fűszer még kellene ide. Konkrétan ezen az estén mondjuk a penetráns hangzásuk sem segítette a műélvezetet, ami viszont esélyesen nem rajtuk múlt elsősorban. A két gitáros játékát mindezek ellenére pozitívumként kell kiemelnem, helyenként kimondottan figyelemre méltó dolgokat pengettek, ezt nem lehet elvitatni tőlük. (SP)
Míg a Harakiri és az utánuk következő finn Omnium Gatherum a tisztes iparosok közé tartozik, mely státusz aligha fog bármelyikük esetében változni, a Primordial megjelenésével szinte tapintható a szintemelkedés, amit ha zongorázni kellene mint különbséget, tán még most is tartana a zongoramű. Szeretem a Paradise Lostot, főleg a Draconian Times-ig tartó időszakot, valamint az utóbbi jó néhány albumot, azonban élőben finoman szólva mindig is hektikus volt az angolok teljesítménye, és még visszafogottabban szólva sincsenek egy ligában a Primordiallal. Védelmükben szólva: az írek szintjéhez nem sok zenekar tud hozzászagolni, ha élő zenélésről van szó (megjegyzem, lemezen sem). Vagyis: örültem volna, ha ez a turné, és főleg a pesti koncert a Primordial főzenekaroskodásával zajlik, de ilyen az élet.
Amint megszólalt at As Rome Burns bevezetője, a lassan kibontakozó epikus dalmonstrum, kirázott a hideg, ami mindig megtörténik, ha az íreket hallgatom. Nem tudnék még egy zenekart megnevezni, amelynek minden héten előveszem a lemezeit, a Primordial talán az egyetlen. Még akkor is, ha idén a Tenhi visszatérő albuma nálam mindent toronymagasan előz. Mint metalzenekar, mint erőkoncentrátumn, mint állásfoglalás, a metal üzenete, amennyiben még ma is van ilyen, mint zenébe foglalt harcos szellem, költészet, a népi kultúra rétegei, a hagyomány elevenné tétele, maivá, avíttból dinamikussá, tűzzé, erővé, örökké fiatallá, teremtőivé változtatása: ezt mind megtestesíti számomra ez a zenekar.
Sokszor láttam már koncerten Alant és társait, de ez az est a legjobbak közé tartozik. Ciáran MacUiliam és a beugró gitáros (sajnos a nevét sehol sem találtam) hangszerei pusztító erővel szóltak, ami nagy örömmel töltött el, hiszen az írek zenéje csak megfelelő gitárfelvonultatással képes érvényesülni. Ez vonatkozott a blackes tremolókra, a kiállásokra, a szólórészekre, a harmóniákra, és az akusztikus részekre egyaránt. Ciáran és a kopasz, szakállas gitáros remekül játszották a hátborzongató témákat, fejbúbig az ír folkba merülő dallamokat – a Primordial számai kelta népzenébe mártott pogány/epikus black metal-tételek, melyekben olykor erősebb a heavy metal, mint a black, de az eredmény mindig izzó, egyedi, a műfajban utolérhetetlenül ihletett mű.
Hamar elröppent ez a kb. egy óra, amibe sajnos csak hét dal fért bele. Az új albumról a nyitó címadó How It Ends és a záró, folkkal mélyen átitatott Victory Has 1000 Fathers, Defeat Is An Orphan hangzott el. A talán legkomolyabb ír tragikumot a The Coffin Ships közvetítette Alan mélyen átélt énekével, akinek szuggesztív előadása ezúttal is olyan zabolátlan volt, mint mindig. A különleges ritmikájú To Hell Or The Hangman lehengerlő erővel menetelt: Simon O’Laoghaire dobolása, Pól MacAmlaigh mennydörgő basszusa a versszakonként változó gitárdallamokkal egyetemben a zenekar egyik legsajátosabb szerzeményévé teszik a tételt. Egy ilyen rövidített programba sajnos nem férhetett be sok szám, a Redemption At The Puritan’s Hand albumot a Lain With The Wolf képviselte, s mire elérkezett teljes pályafutásuk egyik legjobb dala, az Empire Falls, már véget is ért a koncert.
Nem pusztán zenei fellépés, sokkal inkább tornádó volt, amit az írek keltettek, ám valójában mindig is ezt tették. Véleményem szerint elhibázott lépés utánuk bárkit felléptetni. A Primordial után még a Slayer is kevésnek bizonyulna. Ha a modern világ értékválságának, értékpusztításának van, ami ellenáll, ha a mindent vakon elemészteni, elnyelni készülő feneketlen torkot valami meg akarja szorongatni, akkor azt Primordialnak hívják. Korszakalkotó zene, és több is annál. (MP)
Az írek letaglózó erejű koncertje a Paradise Lostnak igencsak feladta a leckét, a végeredmény pedig – az én megítélésem szerint legalábbis – meglehetősen felemásra sikeredett. Nick Holmesék esetében eleve kétesélyes, hogy élőben miként sül el a mutatvány, jómagam már egészen csapnivaló koncertet éppen úgy láttam tőlük, mint kiemelkedően emlékezeteset. Holmes hektikus élő teljesítménye, illetőleg a megszólalás náluk a két fő lehetséges problémaforrás – nagy baj szerencsére most egyikkel sem volt, legalábbis ahol én álltam, ott komoly gondot egyik téren sem tapasztaltam. A karizmatikus kiállású Nemtheanga után Holmes sétafikálása kissé szimplának tűnt ugyan, de ha az ember előre tudta, hogy tőle ez várható, akkor azért ezzel simán meg lehetett békélni. A hangja most ugye nagyjából rendben volt, mint ahogy a setlist sem volt rossz, azzal együtt sem, hogy az agyonjátszott As I Die és Say Just Words helyett azért szívesen vettem volna két másik, kevéssé elcsépelt darabot. A No Hope In Sight, a Hallowed Land és az estét záró Ghosts szerepeltetésének ellenben kimondottan örültem, az új dobos, Guido játéka pedig abszolút meggyőző volt, a srác egyértelműen méltó az elődeihez. És hogy ezek után mégis miért keltett felemás érzetet a végeredmény? A játékidő miatt, ami a ráadás előtti rövid szünetet is beleértve érte el éppen hogy csak az egy órát. Headlinerként, azt gondolom, 75-80 percet legalább illett volna játszani, így egész egyszerűen derékban elszabott hatást keltett a Lost amúgy kimondottan hangulatos koncertje. (Előző nap Bécsben egyébként egy nótával többet játszottak.) Ha még három-négy dallal megtoldották volna a setlistet, akkor szavam sem lenne, így viszont kissé kesernyés szájízzel indultam meg kifelé az utolsó hangok lecsengése után. Még jó, hogy a Primordial remek koncertje összességében felülírta a Holmes-ék spórolóssága miatti csalódottságomat. (SP)
