Szöveg: Schmidt Péter
Úgy jó tíz éve annak, hogy utoljára Opeth koncerten jártam, úgyhogy ez az este több szempontból is komoly meglepetésekkel szolgált. Az egy dolog, hogy újra rá kellett jönnöm, élőben (is) milyen jó ez a zenekar – ezt a tényt inkább csak újra tudatosította bennem Mikael Åkerfeldték két órás szettje. Arra ellenben álmomban sem gondoltam volna, hogy az aktuális koncertdömping közepette ilyen sokan összejövünk (gyakorlatilag megtelt a nagyobbik Barba sátor), mint ahogy azon is komolyan elcsodálkoztam, hogy e bő évtized alatt mennyivel heterogénebb lett az Opeth közönsége. És bár újabban erősen felívelő tendenciát mutat a hely hangzás szempontjából, még ennek fényében is kiugróan jól szólt ezúttal mindkét zenekar (legalábbis ahol én álltam, ott ez volt elmondható).
No de a fő attrakció előtt volt még más nézni- és hallgatnivaló is, nevezetesen a svéd Paatos, akik amolyan elszállós-pszichedelikus-posztrockos muzsikát tolnak, egy jó hangú és szimpatikus énekesnővel a fronton. A kétezres évek elején egyszer már belebotlottunk egymásba, akkortájt aktuális albumukból (Kallocain) jutott el hozzám egy példány. A dalok melankolikus-elvágyódós hangulata voltaképpen már anno is bejött, de annyira befeléfordulós és lebegős-elfolyós, konkrét kapaszkodók nélküli volt a zene, hogy mégsem kapott el igazán. Ettől függetlenül kíváncsi voltam rájuk, de hiába telt el két évtized, a véleményem végső soron nem igazán változott velük kapcsolatban. Érdekes módon a két utolsó dalnál, ahol egy kis karcosabb gitár is beérkezett, egyből sokkal jobban kezdett el működni a dolog – kár, hogy ez a „megéledés” már csak a végső pár percet dobta fel. Mindazonáltal mégsem bánom, hogy láttam őket, mert az énekesnő Petronella Nettermalm hangja és személyiségének kisugárzása végső soron így is pozitívba fordította nálam a produkciót. Az pedig tény, hogy a nótáik hangvétele és hangulata voltaképpen egész jól rezonál a főzenekar legvisszafogottabb dolgaira – innen nézve van is ráció a közös koncertezésben.
Az Opeth kezdésekor a nézőtér első harmadában, ahol én álltam, már gyakorlatilag lépni sem lehetett, az összegyűlt tömeg pedig lelkes ovációval fogadta a deszkákra masírozó zenekart. Monumentális, látványos és okosan megszerkesztett vetített háttér előtt csapott bele a brigád a tavalyi album nyitó tételébe – a vizuál erre reflektált remekül, és szerencsére az elejétől fogva korrekt hangzás is jól szolgálta a ki a részletgazdag, rétegzett dalokat. Direkt nem néztem meg előre a várható programot, de esélyen arra számítottam, hogy a 2024-es konceptlemez anyagát egyben játsszák majd el, megspékelve azt pár extraként hozzácsapott nótával a korábbi Opeth anyagokról. Nos, ehhez képest a The Last Will… csak három fejezettel – §1 az elején, §7 negyedikként, §3 nyolcadikként – képviseltette magát, kettőt nyomtak a Deliverance-ról (Master’s Apprentice és a címadó, utóbbi volt a ráadás), egyebekben pedig egy-egy nótát vettek elő még néhány korábbi korongról. A nálam nagy favorit Still Life sajnos kimaradt a szórásból, és a hörgésmentes progrock érából kedvenc Pale Communion-ről sem került elő semmi – de ettől függetlenül nincs miért panaszkodnom, mert amik voltak helyettük (pl. The Leper Affinity, The Night And The Silent Water, Heir Apparent, The Devil’s Orhard), azokban így is egytől egyig sorjáztak a libabőrös momentumok. Az új dalok mellett összességében egyébként érezhető hangsúlyt kaptak a 2011 előtti hörgős korszak nótái, a nettó progrockos, tiszta énekes négy albumról csak egyetlen tétel fért bele a repertoárba (plusz még a To Rid The Disease a Damnation-ről).
Habár az Opeth eddigi sztoriját számtalan tagcsere kísérte végig, a jelenlegi felállás élőben éppen úgy verhetetlennek tűnik, mint a korábbiak, amiket annak idején láttam. A főnök/agytröszt Åkerfeldt színpadi ügyködése mellett különösen Fredrik Åkesson gitáros játékát néztem és hallgattam kíváncsian: a pali olyan laza eleganciával hozza még a legtechnikásabb témákat is, és közben akkora érzés van a játékában, hogy egyszerűen nem lehet nem odafigyelni rá. És kb. ugyanez áll a dobos Waltteri Väyrynenre is, ő szintén nagyon erős pontja a 2025-ös Opethnek. (Pikáns adalék, hogy egyik elődje, Martin Lopez épp előző nap játszott ugyanitt a Soen dobfelszerelése mögött.) Åkerfeldt részéről a durva énektémák éppen úgy kellő súllyal szólaltak meg, mint ahogy a tiszta részek is rendben voltak – utóbbiak terén időnként Åkesson és a billentyűs Joakim Svalberg is besegítettek neki. Mikael kezdetben egyébként alig-alig szólalt meg a nóták között, ám ahogy telt az idő, úgy lett fokozatosan egyre bőbeszédűbb, egymás után eregetve poénos konferanszait. Gondolom, a lelkes fogadtatás is hozhatta, hogy így belemelegedett – de meg is érdemelte ő és a zenekar a publikum ovációját, mert tényleg nagyon odatették magukat ebben a Deliverance szaggatós szeletelésével záruló két órában. Remélem, legközelebb egy legalább ennyire jól sikerült koncert apropóján találkozunk majd!
