(szöveg: Milán Péter / fotó: Gyuricza Ferenc)
A Mayhem idén negyven éves. Ha ez nem fontos esemény az extrém metal egészét tekintve, akkor semmi sem az. A hangverseny ismeretében utóbb még tisztábban látszik, hogy az óriási hatással rendelkező BM-intézmény igyekezett minden szempontból emlékezetessé tenni az eseményt, ami biztosan bevonul majd a zenekar és a műfaj legendáriumába. Ennek egyik része maga a különös csomag, ugyanis a Mayhem és a VHK távolabb nem is állhatna egymástól. Mégis: a két Attila megtalálta a közös hangot, Csihar Attila úgy gondolta, hogy a legendás magyar csapat, a gulyáskommunizmusban alakult VHK fellépésével egy olyan kontraszt keletkezik, ami egyedülállóvá teszi az estét. Grandpierre Attila pedig szintén felismerte a lehetőséget, így létrejött a különös párosítás.
Az utóbbi években nem követtem túl közelről a VHK-t, koncertjükön is rég voltam, adódott tehát az alkalom, hogy ismét találkozzunk. A felállással sem vagyok képben, Grandpierre Attila mellett Szónusz van még jelen a régi tagok közül, akik egy része elhunyt, mások távoztak, de a VHK lényege, mondhatjuk, hogy változatlan maradt az idők sodrása és a tagok jövés-menése ellenére is. Sámán és sátán – ez volt a spontán megnyilvánulásom a két Attila együttes színpadi jelenléte kapcsán, ugyanis Csihar nem első ízben ment fel a halottkémek színpadára, hogy a Hunok csatáját elénekelje hasonlóan neves és nagy múltú névrokonával. A dal a VHK pályájának egyik legjobb albumáról származik – A semmi kapuin dörömbölve -, ezen a lemezen mágiának lehettünk, lehetünk tanúi az első pillanattól az utolsóig, ez nem kétséges, s ezt a halhatatlan darabot adták elő ezen az estén is a két Attila vezényletével.
Bevallom őszintén, nagyjából 15 évvel ezelőtt kissé megcsömörlöttem a Vágtázók színpadi aktivitásától, a nagy csűrdöngöléstől, hangömlenyektől, égigugrásoktól, s mindez mint afféle hangokba foglalt ősleves kavargott néha örökkévalóságnak tűnő terjedelemben, de most jólesően konstatáltam ezt a felhőtlen hangünnepséget, s állapítottam meg, hogy Grandpierre Attila 70 fölött is tele van energiával, vitalitással, s mintha folyamatosan belekacagna az idő és az elmúlás hideg ábrázatába.
Sok ember biztosította számunkra a felszabadult zenei káoszt, gitárosból három volt fenn, s lehet, hogy csak amiatt mondom, mert az utóbbi éveim VHK-mentesen teltek, de a zenekar hangzása rockosabb, sőt, metalosabb volt annál, mint amire én emlékszem, s amilyen valaha is volt a VHK. A punkos vadság mindig is benne volt a bandában – anno a kádárproli-korszakban eleve mint punkzenekart titulálták a VHK-t -, de a gitárok most sokszor kifejezetten fémes éllel szólaltak meg. Attila pedig szállt, ugrált, táncolt a tejútrendszeren, megpróbált birokra kerülni azokkal az erőkel, amelyek az utánuk jövő baljós produkcióból készültek elszabadulni. A sámán feltámasztotta az erőket, hogy küzdjenek meg a homály urával.
És akkor jöjjön a feketeleves… Kevés döbbenetesebb karrier szántotta végig ezt a sártekét, mint amit egy norvég zenekar mondhat magáénak, midőn az észak-európai ország jóléti államában néhány fiatal belül, ha öntudatlanul is, de ráébredt, hogy a földi létezés nem éppen végtelen örömünnep és galoppírozás a feneketlennek tűnő anyagi és egzisztenciális vegetálás nyúlós altalajában, s benső frusztrációik rezonáltak a külsőnek nevezett világ megannyi ellentmondásával, anomáliájával, hazug képmutatásával. E találkozás, e felismerés pusztítónak, végzetesnek bizonyult. 1984-ben megszületett a zenekar, amely nemcsak rengeteg ember életét formálta át gyökeresen – a tagokon kívül még nagyon sokakról van szó -, hanem a zenei világ arculatára is olyan mély sebeket vájt, hogy azt onnan már soha nem lehetett nyomtalanul eltüntetni. Legfeljebb elviselni, együtt élni vele. De talán jobb, ha úgy fogjuk fel – jó sztoikus módjára -, hogy ezek után már így kell tovább élni, a fiziognómiánkon éktelenkedő mélyszántásokkal vagyunk kénytelenek kelni és feküdni, s így könnyebb lesz megbirkózni az újabb nehézségekkel. A Mayhem megszületett, és vajúdásának hangjai bejárták a Föld minden szegletét…
Azok a zenészek, akik megérték a Mayhem negyvenedik születésnapját, kivételes helyzetben vannak, nevezetesen a két gitáros, „új tag”, Teloch és Ghul, ugyanis a három ős-halálmadár, Necrobutcher, Hellhammer és Attilánk, akkor is a zenekar tagjai lesznek, amikor az idő folyama belehull, s felszívódik az örökkévalóságba. A zenekarnak olyan sok korszaka volt, mind zenei, mind a tagság, mind az őket körülvevő történések tekintetében, hogy ezek sorra vételét könyvben lehetne taglalni, ám ez a koncert kísérletet tett arra, hogy végigvigyen bennünket azon a földi poklon, melynek stációit a Mayhem egy-egy lemeze fémjelzi. A fellépés során fordított kronológiai sorrendben követhettük a Mayhem pályafutását. Ezúttal nem voltak nagy díszletek, kellékek, azonban a teátralitásnak megadták, ami szükséges, ugyanis a színpad két oldalán lépcső vezetett fel egy nagy emelvényre, ami a dobok mögött és felett húzódott. A háttérben pedig vetítéseket láthattunk.
A 2019-es Daemon albummal indultunk útnak, s a Mayhem-őshangzást felidéző újkori lemezről mindjárt felismertem a Malum opuszát, ami egészen a Deathcrush proto-zúzásáig ment vissza egy új kompozícióban. Érdekes volt pár éve a Mayhem „visszanyert” hangzásával szembesülni, annyi tekervény és kísérletezés után, s újra meghallani a ’90-es évek időszakának visszfényét. Kellemetlen közjáték volt pár nappal korábban, hogy Törökországban – amennyiben jók az értesüléseim – ellopták Attila csomagját, benne a fellépőruháival, kellékekkel, koponyával stb. Vagyis újakat kellett beszerezni. Sikerrel járhatott, ugyanis a színpadi kinézetet semmi sem árnyékolta be. Attila papi ruhát öltött – természetesen -, Teloch arcfestéssel állt ki, Ghul izomtrikóban festett, ami ugyan egyáltalán nem illik a black metalhoz, de a Mayhem öntörvényűségébe akár ez is beilleszthető. Necrobutcher szokás szerint külsőségektől mentesen szerepelt, Hellhammer pedig a hatalmas dobszerelés árnyékában harcolt.
Sokszor láttam a Mayhem-et, néha egészen gyatra megszólalással, azonban ezen az estén nem volt gond a hangzással, legfeljebb annyi, hogy a színpad bal oldalán állva Ghul gitárja halkabbnak bizonyult Teloch hangszerénél. Necro basszusa döngött, mint mindig és a pokol ütőse, a Mayhem Héphaisztosza is kalapált rendületlenül. A program első felében, ahogy elértük a Mayhem „legproblémásabb” lemezeit (Esoteric Warfare, Ordo Ad Chao) viszonylag kisebb számban hallhattunk gyors részeket, ellenben annál több volt a tördelés, a váltás, a bizarr elemek sokasága. Mindenesetre Hellhammer kvázi pihenhetett a második felvonásra, amikor sok szélsebes téma várt rá. Őszintén szólva döbbenetes, hogy valaki jóval 50 felett is ennyire extrém zenét játszik, főleg dobosként, akire fizikailag a legnagyobb teher hárul. Ezért bocsánatos bűn, ha kimaradtak egyes breakek, pörgetések, díszítések, főleg a De Mysteriis számaiban.
Nem kertelek, számomra az említett Ordo Ad Chao és Esoteric Warfare lemezek anyaga összefolyik, ennyi év után is nehezen különböztetek meg egyes számokat, ez a két album egyben fogható fel igazán, s a dalokra bontás lehetősége akkor érkezett el, amikor a Grand Declaration Of War nietzscheánus tematikájú anyagára került sor. A Crystalized Pain In Deconstruction vagy a View From Nihil, azzal a hatásos teátrális kezdéssel, a súlyosság új arcát mutatta fel, a black metal szinte korlátlan tágíthatóságát jelezte, s az album maga jelzi is a mai napig. Csihar sikerrel adaptálta Mayhem-beli énekes kollégái témáit, a korpuszt a maga képére formálva. Kvázi átmenetet képezett a kitűnő Wolf’s Lair Abyss mini-album az utána következő korszak és minden black metal lemezek ős-talapzata között. A komoly tempóval pumpáló Ancient Skin és a komplexebb Symbols Of Bloodswords egyaránt kitűnő szerzemények. A koncert egyes pontjain rövid szüneteket tartottak, s e pillanatban valami megváltozott a teremben. A fények komorabbak lettek, a tagok fekete leplekben, csuklyákban vonultak be, s amikor felcsendültek a Freezing Moon kezdő hangjai, a levegő megfagyott a teremben. Mintha másik zenekar váltotta volna fel az addigit, minden idők egyik legtökéletesebb BM-eposza félelmetes komorságban pompázott. Csihar brillírozott, akárcsak a Life Eternal és Buried by Time And Dust tételekben. A szett végén elhangzott a címadó rémálom-himnusz és a Funeral Fog, vagyis csak a Cursed In Eternity, a Pagan Fears és a From The Dark Past maradt ki a klasszikus albumról. Olyan eseménydús volt a műsor mind a zenét, mind a vizualitást tekintve, hogy nem minden részletet fogtam fel a maga idejében, így utólag értesültem róla, hogy a Funeral Fog alatt bejátszották Dead énekét, ily módon is fejet hajtva a legendás és tragikus sorsú frontember előtt.
A De Mysteriis-szettet követően Necrobutcher bekonferált két különleges vendéget, s ez valóban nagy meglepetést szerzett. Nem mások jöttek el ugyanis, mint két őstag a Mayhem ifjú korából: Messiah énekes és Manheim dobos még a Dead/Maniac és Hellhammer előtti időszakból. Vagyis a Pure Fucking Armageddon/Deathcrush-korszakhoz értünk. El is játszották e nagy hatású mini-album legjavát, s Manheim ugyan helyenként lassabban dobolt, mint a lemezfelvételen, eme ösztönös támadások, proto-thrash/black-agresszorok punkos ízt is hordoztak. A pocakos, kopasz Messiah ugyan nem rendelkezik nagyobb karizmával, mint a hentes a szomszéd utcából, azonban a sikolyait hallhatóan ennyi évtized után is megőrizte. A Necrolust, a Chainsaw Gutsfuck, vagy a Pure Fucking Armageddon nem igényel kommentárt.
Sok zenekar fellépésein láttam vetítéseket, de amit ezen az estén bemutatott a norvég/magyar zenekar, az egyedülálló volt. A felvételek az adott lemez hangulatát adták vissza, az album illusztrációit tovább bővítve, kiterjesztve, s nem volt nehéz arra a következtetésre jutni, hogy a rendkívül sötét, nyomasztó képsorok, montázsok, démonábrázolások, koponyák, hullák, a történelem brutális eseménysorait megörökítő snittek, a vásznon végigcsordogáló vér, a blaszfém jelenetek az emberek zöme számára nagyon megterhelőek lennének. Azonban aki harcmezőre lép, ne legyen megsértődve ha lőnek rá. Ezeket a filmkockákat a Mayhem történetét bemutató képek tarkították: régi szórólapok, fotók a korai időkből, az egykori és jelenlegi tagokról készült felvételek, korai próbatermi jelenetek, a Helvete bolt képsorai. A zenekar e 40-es évforduló apropóján megemlékezett a két sötét árnyról: Euronymous és Dead alakjáról, akik komor lepelként a mai napig ott lebegnek a múlt démonaival terhelt zenekar fölött. Voltak interjúbejátszások, amikor is elhangzott a Mayhem ars poeticája, zenei, művészi, sőt, egzisztenciális elkötelezettsége. Amikor arról beszéltek, hogy annak idején a Venom és a Bathory gonoszak voltak a zenében, azonban az életben már nem, ők viszont 100 %-ig komolyan gondolnak mindent, ami a szövegekben és a zenében foglaltatik, abban van valami félelmetes. Főleg, amiatt, mert, mint tudjuk, nem a levegőbe beszéltek: azt tették, amiről szóltak: vért prédikáltak és vért ittak. Komolyan elgondolkodtató, hogy 30 évvel ezelőtt egy jóléti államban egy generációnyi fiatalember, tizenévesek úgy döntöttek, hogy nem kérnek abból a kispolgári miliőből, amibe beleszülettek, nem kértek az immáron minden szellemiségétől megfosztott kereszténységen alapuló, annak kiüresedett kispolgári vázára épült társadalomból, hanem kivonulnak belőle, mindent félresöpörve, mindent egy lapra feltéve. Ám nem csupán kivonulnak a sápadt társadalmi valóságból, de hathatós leckét is adnak abból, amit ők harci szellemként fogtak fel és éltek meg. Útjukat üszkös romok és halottak szegélyezték, s különösen abba érdemes belegondolni, hogy életük teljességét, létük minden szegmensét belevetették abba, amiben hittek, vállalták annak minden következményét, a börtönbüntetéseket is.
Miután a vad titáni ifjú kort maguk mögött hagyták, útjelzőként megmaradtak a lemezek, a zenei mementók, hangok halálemlékeztetői, a múlandóság lobogó fáklyái, a zengzetes északi dicshimnuszok, amelyek az emberben lévő farkashoz szavalják ódáikat. A Mayhem mint zászlóvivő mutatja, hogy a farkas továbbra is él, magányosan kóborol, vándorol téren és időn át, s csak az alkalomra vár, hogy kimutassa tépőfogait.
