(szöveg: Gáti Viktor/Uzseka Norbert – fotó: Uzseka Norbert)
Életem első At Night I Fly-koncertje volt ez (szégyellem is, hogy csak most), meg persze a második albumuk lemezbemutatója. A collision/fusion/division döbbenetes anyag, zeneileg, szövegileg is, s e kettő olyan harmóniában van, amihez foghatót ritkán tapasztalni. Belefeledkezős, odafigyelést igénylő, megrázó erejű album, de élőben sem működik kevésbé. Négy dalt hoztak róla, azok tették ki a koncert első felét: két nagyon fogós, azonnal ható nóta (Chains, The Sacrificial Lamb), és két rétegzettebb, sűrűbb tétel (From the Ashes, Distress) – utóbbi kettő közel 20 percet tesz ki. Koncerten is átjött a hangulatuk, és hogy mennyi érzéssel és milyen ízlésesen zenél ez a csapat. Úgy sejtem, ők is el tudnák játszani a Scenes from a Memory albumot a Dream Theatertől, ahogy utánuk a Majesty tette, de annyi minden van még itt a kimagasló zenészi tudáson túl! Jó volt látni, milyen élvezettel zenéltek, csak azt sajnáltam, hogy Bátky „BZ” Zoltán énekes hozzám hasonlóan meg volt fázva. Nem mintha az éneken ez érződött volna, de messze visszafogottabb volt frontemberként, mint azt tőle megszokhattuk. Azért pár komoly vagy épp vicces konferálásra futotta az erejéből, meg hát olyan szuggesztív fazon, hogy ha csak kiállna a színpadra, és semmit nem csinálna, akkor is vonzaná a figyelmet. Bár az sem volt akármi, hogy a háttérben ott vokálozott a lemezen is hallható két hölgy: Pejtsik Panna és a sok egyéb mellett a Keep Floydingból is ismert Garda Zsuzsa, és ők is nagyban emelték az est fényét.
A koncert második felében a ’19-es Mirror Maze album öt számát kaptuk meg. Az olyan tételekben, mint a Gethsemane, Uriel vagy The Pit pláne átjött a csapat metal oldala, de a koncert abszolút csúcspontja a katartikus-felemelő Afterlife és a kb. 12 perces, záró Wanted to Be volt, melyhez foghatóan szívszorító dalokat a Pain Of Salvationtől, a Fates Warningtól vagy a még ereje teljében volt Queensryche-tól remélhet(ett) az ember. Addig is jó párszor járt át az a jól eső borzongás, amit a leginkább beütő zenék váltanak ki, de ez végképp csoda volt. (UN)
Az est másik fellépője a budapesti Dream Theater tribute zenekar, vagyis a Majesty volt. A világ vezető progresszív metal kvintettjéhez hasonlóan a magyar brigád is öt fős felállással nyomul, és erre az alkalomra nem kisebb dobással készültek, minthogy eljátsszák a napokban megjelenésének 25. évfordulóját ünnepelt, ötödik DT-lemezt, a Metropolis Pt. 2: Scenes From A Memoryt! (A konceptalbum cselekménye ezúttal nem kerül taglalásra, remek korábbi cikkek részletezik, elemzik azt.)
A feldolgozás zenekarokat negatív színben szokták feltüntetni amiatt, mert nem saját maguk által írt dalokat adnak elő, mások hírnevéből próbálnak hasznot húzni és hasonló „okosságok”. Az alkotói szempontból való kritizálásnak vitathatatlanul van alapja, viszont egyúttal azt is szögezzük le, hogy ilyen bonyolult zenét, mint a DT-é, komoly kihívást jelent eljátszani – olykor még az eredeti szerzőknek is! –, és van ok az elismerésre, ha valaki azt jól csinálja. (Most maradjunk csak ennél a metalzenekarnál, de ide kívánkoznának egyéb komplex zenék, pl. prog rock, jazz, fúziós műfajok témakörei is.)
Hiba lenne általánosságban nézve, illetőleg lett volna jelen alkalommal, úgy viszonyulni a produkcióhoz, hogy „ugyan, mit pengetnek, ütnek, énekelnek másképp, mint eredetileg”. Nincs még egy olyan dobos, mint Mike Portnoy, vagy olyan énekes, mint James LaBrie, és ezzel a tagok hallhatóan nagyon is tisztában vannak. Maradva az említett posztokat betöltő zenészeknél, nem mímelték Portnoy jellegzetes pörgetéseit vagy pózolását és LaBrie védjegyszerű rekesztéseit vagy gesztusait (utóbbiak azért például Axl Rose megszemélyesítői esetében akár elmaradhatatlannak is tekinthetők, haha), ami nemhogy elvett a produkció értékéből, de így tudott a dolog igazán őszinte és kellően alázatos, egyben élvezetes lenni.
Annyi minden történik ezen a 77(!) perces albumon, hogy nagyon kimerítő lenne minden kiemelkedő pillanatot kivesézni, így maradok pár tetszetős momentum felelevenítésénél. Ahogy az eredeti felvétel, úgy a mostani műsor szintúgy középtájon kezdett igazán felhevülni. A Scene Four: Beyond This Life-ban annyi minden történik, hogy az ember csak kapkodja a fejét, és ez a hangulat szépen visszaköszönt a színpadról és a küzdőtérről egyaránt: a duplázós, szinte thrashes csépelés és a fellazult, akusztikusra szelídül dalolás ugyanúgy jól működött; a közönség a lendületes részeknél jól belelkesült, lázas együtt bólogatás, lötyögés formájában, a nyugisabb szakaszokban pedig kollektív hipnózis gyanúja lengte be a termet. Számomra a lemez egyik csúcspontja a Home 13 perce, annak minden halálprecízen feljátszott és maszatolós másodpercével. Megintcsak jól vette ki magát, hogy azok a bizonyos szenvedélyes hangok semmilyen formában nem voltak hallhatóak. Az ebben a számban és az egyéb helyütt szereplő vokálok többségét a nagyszerű basszusgitár játék mellett nem kevésbé színvonalas módon hozta az együttes egyetlen hölgy tagja. Egyedül a Through Her Eyesban, Theresa Thomason témái erejéig csatlakozott egy nem kevésbé bájos és ügyes énekesnő az ötöshöz.
A One Last Time alighanem a korong legérzelmesebb darabja, tökéletes dallamokkal, e véglet tekintetében a másik nagy kedvencem a monstre anyagról. Bár már a lemez utolsó negyedében jártunk, a csapat ebből a dalból is kihozta, amit lehetett, külön köszönet érte! A fáradás jelei, profikhoz méltó módon, a Finally Free továbbra is irgalmatlan hangszeres tudást és kivételes zenészi érzéket követelő 12 percének legvégéig sem mutatkozott meg. Ennek tetejében a banda még egy ráadás nótával is készült, ami megint csak parádés választás volt: ez nem más, mint az „előzménysztori”, a Metropolis Pt. 1 az első LaBrie-vel készült lemezről, az Images And Wordsről.
Minden apró hibájával együtt, a Majesty kellemes háttérvetítéssel és az A38-on megszokott, arányos, tiszta hangzással megtámogatott műsora roppant élvezetes, egyedülálló élményt nyújtott. (GV)
További fotók ezen a linken: https://www.facebook.com/media/set/?set=a.866340238813685&type=3
