(írta: Schmidt Péter)
Minden bizonnyal a karcsú jegyelővétel miatt került át ez a koncert az eredetileg meghirdetett kék Barbából a jóval kisebb Robotba. Az amúgy tök hangulatos, boltíves pincehelyiség a szó legszorosabb értelmében underground helyszín, csak a nézőtéren keresztül megközelíthető aprócska színpaddal, cserébe viszont a csekély méretekhez képest egészen jó hangosítással. Az este fellépői közül a főzenekart leszámítva a másik két formációhoz élőben még nem volt szerencsém, és mivel a The Night Eternal – szerintem – 2023 legjobb albumát készítette el a Fatale képében, kifejezetten érdekelt, hová fut ki végül ez az új színhelyre áttett rendezvény.
A brooklyni Tanith az egyébként brit születésű Russ Tippins gitáros zenekara, akit leginkább az underground NWOBHM legenda Satan révén ismerhetünk. A két lemezzel rendelkező, retrós hardrock/protometal irányultságú kvartett különlegessége, hogy váltott férfi és női énekkel dolgoznak – pl. a gótikus színtéren ez ugye bevett szokás, ezen a vonalon viszont a ritkánál is ritkább. Russ mellett egyébként a basszeros Cindy Maynard vokalizál még, és ugyan egyikük sem az a kimondott hangszálakrobata, de egymásra reflektáló, ízes, jó érzékkel megírt énekdallamaik mégis tök jól működnek. A Tanith zenéjének báját – keltás-folkos momentumai mellett – leginkább egyfajta történetmesélős jelleg adja, amiről a korai Thin Lizzy és a Jethro Tull is könnyen az ember eszébe juthat. (A kortárs színtérről a brit Wytch Hazel zenéjének van még efféle atmoszférája.) Russ jellegzetes ritmizálású gitározása egyébként itt is eltéveszthetetlen, sőt énekdallamaiban is visszaköszön valahol a Satan harmóniavilága – még ha az általános összkép lágyabb, rockosabb is az ottaninál. Hét dalos setlistjükből öt tétel képviselte a remek tavalyi albumot, kettő pedig a debütöt – nekem középtájon a Never Look Back/Snow Tiger kettőse tetszett leginkább, de az egész műsoruk rendben volt, beleértve ebbe a helyszűke miatt nyilván korlátozott mértékű színpadi aktivitást is.
Szegény The Night Eternal társulatát átok sújtotta ezen az estén, azonban – némi bajtársi segítséggel – ennek ellenére mégis megpróbálták menteni a menthetőt. Történt ugyanis, hogy egyik gitárosuk, az alapító-zenekarvezető Rob Richter nem részletezett családi okok miatt váratlanul hazautazni kényszerült, így a brigád rövidített setlisttel, és a másik két csapatból egy-egy dalra beugró kollégákkal kiegészülve volt kénytelen kiállni. A többi helyszínen prezentált nyolc saját dalos műsorból így itt öt saját nóta plusz egy feldolgozás maradt – és az a vicc, hogy kényszerhelyzet ide, gitár- és vendégcsereberés hosszabb leállások amoda, a műsoruk összességében még így is baromi erőteljes volt. Ebben kiemelkedő szerepe volt a rasztás Ricardo Baumnak, aki igencsak karizmatikus kisugárzású, markáns és mániákus frontember – fazonja és hangja kiválóan passzol a csapat tüzesen örvénylő, sötét tónusú, egyszerre old school metalos és darkos muzsikájához.
Az érzésre úgy 35-40 percesre karcsúsított műsor indításánál – Prince Of Darkness és Elysion – a Lucifer gitárosai váltották egymást Henry Käseberg mellett, míg a Deadly As A Scythe-ben ugyaninnen a bőgős Harald ugrott be pengetni. Az In Tartarus elővezetésében a Tanith részéről Dino Destroyer volt a segítség, a hangulatilag kissé kilógó Judas Priest-feldolgozást (Living After Midnight) pedig Nicke Andersson részvételével abszolválták. A legnagyobbat mindazonáltal a záró Moonlit Cross ütötte Russ Tippinsszel, akit ugyan egy játék közben lezavart kényszerű gyors gitárcsere is sújtott, ám a nóta hipnotikus örvénylését ez sem tudta megakasztani. Mivel minden vendégnek csak egy dalt kellett nagy hirtelen betanulni, ezért a lécet sikerült mindenkinek korrektül megugrani, komoly minőségi deficittel szerencsére nem kellett szembesülni. A sok viszontagság és a zanzásítás ellenére remek koncertet adott a The Night Eternal – három nappal később pedig a nálunk szerencsésebb milánóiak már újra a teljes felállást és a fullos programot láthatták-hallhatták. Jó nekik.
A főzenekar Lucifer műsora ezek után már kevesebb izgalommal, visszafogottabb hőfokon pörgött le – a maga obskúrus módján kellemes volt a dolog, ez kétségtelen, nálam azonban hosszabb távon azért kicsit összefolytak a dalok és Johanna énekdallamai. Inkább a tempósabb, gyorsabb nótáknál éledt meg a dolog, ilyenekből a magam részéről többet is simán elviseltem volna. A teljes egészében másik zenészgárdával készített, még doomosabb hangvételű első lemez kivételével az összes többiről játszottak ezt-azt – igen erős fókusszal a legutóbbi anyagon, aminek a dandárja, jelesül hét tétel is elhangzott ezen az estén. Egyértelműen az erősebb momentumok közé tartozott a nyitó Crucifix (I Burn For You), az alapszettet záró Bring Me His Head, meg a legvégén elővett Reaper On Your Heels. Az egész produkciót körüllengte a korai 70-es évek atmoszférája, amire csak ráerősített Johanna totál retrós, Táncdalfesztiválokat idéző mikrofonkölteményének bizarr látványa. Kellemes, még ha nem is libabőrösen borzongató koncertet adott a Lucifer, jó volt őket is látni – az aranyérem mindazonáltal a vert helyzetben is állva maradó The Night Eternalt illeti, ez teljesen egyértelmű.
