Szöveg: Schmidt Péter – Fotó: Gyuricza Ferenc
A brit metal intézmény előző napi, keddi koncertjét minimum két szempontból is kiemelt jelentőségűnek nevezhetjük. Egyfelől ez volt az 1980-1992 közti érát megidéző, egyben az 50 éves jubileumot ünneplő Run For Your Lives turné nyitóbulija, ha úgy tetszik, a retrospektív műsor világpremierje. Másfelől – és ez talán még fontosabb – itt debütált a koncertezéstől visszavonult doboslegenda, Nicko McBrain helyére érkezett Simon Dawson. Ő ugye a Boss, azaz Steve Harris kollégája a hard rocker British Lionban, tehát a vele való összeszokottság adja magát, azonban az itteni meló ezzel együtt is minden szempontból egy más léptékű, grandiózusabb történet. Gondolom, a turnényitó koncerten rendesen rajta is lehetett a sikítófrász az Arénát agyig megtöltő Maiden-fanok előtt – ennek a szerdai bulinak viszont talán már nyugodtabban indult neki. Sajnos a keddi történéseknek én nem lehettem tanúja (Cselő ellenben igen, meg is írta a benyomásait), nekem a második napra sikerült végül jegyet szereznem (köszi, Gergő!), ennek a kivesézése következik most.
A fő attrakciót felvezetendő, a már szépen gyülekező publikum előtt a Halestormnak jutott feladatául a bemelegítés meglehetősen hálátlan feladatköre. Róluk az évek során hallott lemezeik, és az Alter Bridge előtti 2022-es műsoruk alapján egyaránt vegyes benyomások alakultak ki bennem. Lzzy Hale énekesnői és színpadi kvalitásai számomra is egyértelműek: tény, hogy baromi jó hangja van, és tök hitelesen adja elő a dalokat meg vezényli le az élő produkciót. Tesója, Areyah pedig remek ütős, ezzel sem tudok vitatkozni. Viszont pár tényleg jól sikerült nótát leszámítva én folyamatos bizonytalanságot érzek náluk azt illetően, hogy melyik is a Halestorm igazi hangja és arca valójában. A vadócabb, odaverősebb, vagány rockbandáé-e, vagy a rádiósabbra vett, áramvonalasabb pop-rock csapaté? Ez régóta kérdés nálam velük kapcsolatban, és a mai napig sem jutottam a megfejtés közelébe. Most így élőben mondjuk koherensebb volt az összkép: nyilván egy Maiden előtt eleve jobbára a harapósabb énjüket mutatták, és a koncerthangzás is egységesítette a lemezen kissé széttartóbb összképet. Összességében jobban is tetszettek most, mint három éve Myles Kennedyék előtt, bár a totál felesleges dobszóló helyett egy további nótát inkább üdvözöltem volna. Ellenben a záró, epikusabb felépítésű, szépen ívelt Everest – ami az érkező új album címadója – nagyon bejött, az tényleg egy baromi jó dal.
Egy hosszasabb átszerelést követően kb. háromnegyed kilenckor – még felkapcsolt világítás mellett – a hangfalakból megszólalt a UFO örökzöld Doctor Doctor nótája, majd fények le, és az intróként bejátszott The Ides Of March után a monumentális látványvilágú színpadra felszivárgó zenekar ténylegesen is belecsapott a húrokba. Egy négyszámos DiAnno-érás blokk jelentette az indítást – Murders In The Rue Morgue, Wratchild, Killers, Phantom Of The Opera -, és először bizony kicsit megijedtem a mélyen brummogó, az éneket nagyjából maga alá temető sound hallatán. E korai dalok nyers ereje azért még így is pozitívba rántotta az összképet, és szerencsére a Phantomtól felfelé a hangzás is megtalálta a megfelelő arányokat, szóval innentől már tényleg felhőtlenül tudtam élvezni a koncertet.
A setlist egyébként csontra megegyezett a keddivel, és nem is hiszem, hogy a turné hátralévő részében ezen variálnának – már csak a nagyon komolyan összerakott, az egyes nótákhoz külön-külön megkomponált látványelemek, vetítések által diktált szigorú koreográfia miatt sem. Nyilván mindig minden lehetne jobb, én pl. az évtizedek alatt csontig rágott Wratchild, Trooper, Run To The Hills vagy Fear Of The Dark dalokat – vagy legalább ezek egy részét – simán becseréltem volna olyan, valóban csemege-számba menő gyöngyszemekre, mint pl. a To Tame A Land, a Still Life, a The Loneliness Of A Long Distance Runner, vagy kb. bármi a teljesen hanyagolt No Prayerről. De ne legyek telhetetlen, ezen túlmenően ugyanis tényleg nem nagyon tudok min kötözködni.
A még mindig elementáris formában lévő banda a pár kisebb bakival együtt bizony nagyon odatette magát (Eddie barátunk is fel-felmasírozott a színpadra), Dickinson a lelkét kiénekelte (bár már nem fut le koncertenként hatvan kilométert, beéri negyvennel is; és igen, néhol nem volt meg lemezminőségben minden magas hang), Dawson pedig igazán becsülettel állt – vagyis inkább ült – helyt a dobok mögött. Elementáris erővel csépelte a Nickoénál valamivel alapabbra vett szerkóját, és bár játéka kicsit azért szögletesebb, mint Mr. Laposorré, az nagyon lejött, hogy tényleg mindent belead, és komolyan veszi a cseppet sem irigylésre méltó léptékű feladatot. Ami nála elmaradt bizonyos kisebb finomságok terén, azt jobbára pótolta energiával – nem hinném, hogy bárki más jobban oldotta volna meg ezt a szituációt.
No de vissza a műsorhoz! A DiAnno-évekből a nyitó dalnégyesen kívül a ráadás előtt utolsóként felhangzó Iron Maiden fért még a programba – ez kb. kihagyhatatlan, bár igazság szerint nálam ez is a csereszabatos nóták közé tartozik. Ugyan többek gyomrát megfeküdte, de én külön örültem a turnén megidézett éra két legmonumentálisabb tételének (Rime és Seventh Son), valamint az általam élőben sosem látott-hallott Powerslave-nek, illetve a ráadásban az Aces High és a Fear után felhangzó Wasted Yearsnek, ami tökéletes zárónótának bizonyult. Ezek nagyon nagy pillanatok voltak, akárcsak a roppant jól kitalált vizuális körítéssel megtámogatott Hallowed Be Thy Name és a másik Seventh Son lemezes darab, a The Clairvoyant.
A bevetett látványelemekre visszatérve: a Maiden ezen a téren sosem volt spórolós, lehetőségeikhez és épp aktuális státuszukhoz mérten mindig is nagyon odafigyeltek erre. Érdekes megfigyelni viszont, hogy míg korábban ténylegesen megépített, fizikálisan megfogható színpadi elemekkel dolgoztak (lásd a World Slavery Tour látványvilágát, többek között), addig mostanra e téren szinte teljesen átvette az uralmat a kivetítős-ledfalas, kvázi virtuális technológia. Ez nyilván egy sor plusz lehetőséget nyújt a színpadkép kialakításakor, és hát a tárolás, fuvarozás, megépítés is bizonyára egyszerűbb így – ugyanakkor a dolog úgymond romantikájából nálam azért ez elvesz valamennyit. És néhol bizony mintha túl is tolták volna a fényeket meg a harsány színeket (pl. Seventh Son, Wasted Years), nekem legalábbis inkább a sötétebb tónusú, visszafogottabb megoldások tetszettek jobban (Hallowed, Fear, illetve a felvezető sikátoros képsorok). No de ez van, ez itt már a 21. század, egyértelmű, hogy egyre inkább ez lesz majd a tendencia. Komolyabb bajom amúgy nincs ezzel, nyilván lehet ezt jól és ízléssel csinálni – és amíg egy zenekar a hangszerein és a hangszálakon úgy odateszi magát, mint most Harrisék, akkor mindez valahol mellékes is.
Két dolog még a végére, amik konkrét kérdésekként fogalmazódtak bennem, már hazafelé tartva. Egyrészt, hogy vajon lesz-e, lehet-e olyan hatása ennek a turnénak a zenekarra, hogy a következő nagylemezzel – már ha lesz olyan egyáltalán – valamelyest visszakanyarodjanak legklasszikusabb korszakuk energikusabb, lendületesebben és tömörebben fogalmazó dalszerzési metodikájához? Másfelől pedig, hogy hosszú, több éves távlatban vajon mi lesz Dawson bandán belüli státusza, marad-e tartósan Nicko helyén, netán már végleges, teljes jogú tagként? Mire jövőre lecseng a turné, kicsivel talán okosabbak leszünk. Addig pedig szép emlékként itt van ez a (két) koncert, lehet emésztgetni a látottakat és hallottakat.
-x-
