Szöveg és fotó: Kelemen Zoltán, Schmidt Péter
Ötéves jubileumát ünnepelte idén a Németország nyugati végein, a luxemburgi és a francia határhoz közeli helyszínen megrendezett családias hangulatú fesztivál, az Iron Fest Open Air. A rendezvény 2019-ben indult, a 2020-as eresztés a Covid miatt elmaradt, azóta viszont évről évre összejön mintegy 1000-1500 metalfanatikus, akiket a korábbi esztendőkben olyanok szórakoztattak, mint pl. az Anvil, az Evil Invaders, a Satan, a Night Demon, a Midnight, a Praying Mantis, az Artillery, a Bütcher, a Visigoth, az Atlantean Kodex vagy a Tygers Of Pan Tang. Mint látható, az underground bugyraiból történő merítés során a szervezők a kultikus őskedvencek mellett a fiatalabb, ám old school szellemiségű formációknak is teret kívánnak engedni, a fémzene számos válfajának érintésével. A koncepció idén sem változott, három napra elosztva újra csak egy alapos dózist kaphattak az arcukba a megjelent érdeklődők.
Az évről évre számos csemegét rejtő line-up mellett a fesztivál fő vonzerejét a minden túlzás nélkül gyönyörű környezet és maga a rendezvény emberléptékű mérete adja. A helyszín egy erdők és hegyek által ölelt kis tó, az Ohmbachsee partján található, közvetlenül a víz mellett, árnyat adó hatalmas fák karéjától övezve. A nézőtér nyilván egy nyitott placcon kapott helyet, de az erdő közelsége miatt ennek mindig van olyan árnyas része, ahová el lehet húzódni a kora délutáni verőfény elől. Ami az idei szervezést illeti, az első napi beengedés volt csak kicsit macerásabb, bent viszont már mindig perceken belül lehetett enni- és innivalóhoz jutni, nagyjából reálisnak mondható német fesztiválárakon (ha egyszer eljutsz, a jalapenós Firefighter burgert mindenképpen kóstold meg!). Három napra a bérlet egyébként 100 eurót kóstált, de volt lehetőség napijegyes bejutásra is.
Teljes teltház egyik napon sem volt, érzésre úgy 75-80 százalékos lehetett a látogatottság a második és a harmadik napon (az elsőn ennél még kicsit szerényebb volt a dolog). A megfáradt metalosok asztalok és sörpadok mellett éppen úgy megpihenhettek, mint füves domboldalon elheverve, vagy éppen a vízparton kifeküdve – élhetőség szempontjából tényleg nem lehetett okunk panaszra. A távolabbról érkezők számára kempingezési lehetőség is biztosítva volt, a jelenlévők többsége élt is ezzel az opcióval. A történések egyetlen színpadon zajlottak, bosszantó átfedésektől tehát nem kellett tartani, a 20-25 perces átszerelések alatt pedig kicsit szusszanni, lazítani is volt módunk. Az összbenyomás engem valahol a Remorse-klán által szervezett egykori szép emlékű arlói fesztiválra emlékeztetett – de jó volna, ha az is újból beindulhatna…
És most lássuk a koncerteket! A pénteki nyitónapra tervezett öt zenekar közül a másodiknak meghirdetett veterán német Trance fellépése nem részletezett okok miatt sajnos elmaradt, így az izlandi Power Paladin kezdése későbbre csúszott. A brigád, eltekintve északi szigetországi származásuk egzotikumától, semmi olyat nem nyújtott, amit ne tapasztaltunk volna meg a korai Sonata Arctica és Dragonforce, vagy éppen a Freedom Call irányából – csak éppen az ottani minőség hiányzott a produkcióból. Sem maguk a dalok, sem ezek színpadi prezentálása nem volt felejthetetlen, és hát a kiállásuk is meglehetősen szedett-vedettnek tűnt. Felvezetésként, az első sör mellé el lehetetett azért nézni-hallgatni őket, de az újabb találkozásért ezek alapján nem fogom összetörni magamat.
Az utánuk érkező indiai Kryptos már jóval komolyabbat alakított – lemezeik alapján bennük nagyon bíztam, és nem hogy csalódást nem okoztak, de még rá is tromfoltak az előzetes elvárásaimra. A négy fickó iszonyat feszes, sallangmentes, NWOBHM- és Accept-alapú fémzenét tol, néhol kicsit szigorúbb, metallicás-megadethes felhangokkal. Utóbbira az énekes-gitáros Nolan Lewis karcos, szövegköpködős vokalizálása ugyancsak ráerősített. A fogós, energikus dalok mellett a kiállásuk is totál rendben van, ráadásul tök jól is szóltak. Ők egyébként visszatérő vendégek voltak itt, korábban egyszer már megfordultak az Iron Festen. Masszív, lendületes, kompakt egy órát nyomtak, nálam aznapra csont nélkül el is vitték a pálmát. Bármikor újra megnézném őket.
Az erősen Dissection-hatású, dallamokat sem nélkülöző black-death metalt művelő német Thulcandra volt a következő játékos. Lemezen nálam elég jól működnek a dolgaik, így élőben viszont kicsit szürkének és összefolyósnak éreztem a produkciójukat. Igaz, a meglehetősen tompa hangzás és a délutáni verőfény éppenséggel ellenük dolgoztak, egy esti klubkoncerten, penge megszólalással valószínűleg jobban eltaláltak volna. Talán egyszer ilyen körülmények között is találkozunk majd. Ők 50 percet kaptak egyébként, és a helyi erők meglehetős lelkesedéssel fogadták őket, szóval panaszra a zenekar oldaláról azért nem lehetett ok.
A pénteki headlinernek kinevezett Gus G./Ronnie Romero tandem műsora papírforma szerint viszonylag ígéretesnek tűnt – hogy aztán az egész hamar a fesztivál legsanyarúbb haknijába forduljon át. Okokat nem tudunk, de tény, hogy a másfél órásra kiírt programot a brigád eleve fél órával(!!) lerövidítette: negyed órával később jöttek fel, ugyanennyivel előbb köszöntek el – ez éppen 30 perc mínusz a tervezetthez képest. Technikai problémának, netán betegségnek-rosszullétnek nem láttuk nyomát, szóval nem tiszta, mi állhatott a dolog hátterében – az mindenesetre biztos, hogy korábbi helyszíneken az alkalmi formáció normális hosszúságú koncerteket játszott. Egyébként kapásból két Gus G. instrumentálissal kezdődött a szett (ez eleve nem volt jó ómen), utána jött csak fel Romero a színpadra, és csaptak bele már együtt a Highway Starba – billentyű nélkül ez finoman szólva is furcsa volt, khm… Volt aztán pár dal Ronnie egész pofás tavalyi szólólemezéről, illetve egy énekes tétel Gus első szólóanyagáról – valamint további pár hard rock klasszikus feldolgozása Ozzytól, a Black Sabbathtól, a Thin Lizzytől és a Rainbow-tól. Az egész jól sikerült verziók közt említhetem a War Pigst, a Kill The Kinget, a The Mob Rulest és a Bark At The Moont, ellenben pl. a Cold Sweat nem igazán állt össze, a Highway Start pedig már említettem. A ritmusszekció egyébként bitang módon alapozott a két főember mögött, viszont az egésznek mégis volt egyfajta ad hoc jellege a számok közti hosszas tanácskozásokkal, félrevonulásokkal, óranézegetésekkel – mintha ott helyben találták volna ki, mit játsszanak és mi maradjon el. Fura volt a szitu, na, a fél órával megnyesett játékidőről már nem is beszélve. Mintha maguk a résztvevők kívánták volna a hátuk közepére az egészet. Alapból nem vagyok nagy híve a dolognak, de adott esetben azért egy feldolgozásokra alapozó nosztalgiaműsor is sülhet el jól, ám itt és most mindez valahogy kesernyés szájízzel ért véget.
A szombatot indító, környékbeli Torment Of Souls bő 30 éve létezik már, ők black metalos külsőségekkel prezentált death metalt művelnek. Az ő műsorukra még nem értünk oda, viszont a másodikként fellépő, szintén német Sweeping Death már megvolt – és milyen jó, hogy így történt! Meglehetősen nehezen körbeírható, progos-agyas fémzenét művel az öt bajor arc, ami jól hallhatóan számtalan forrásból táplálkozik. Van bennük egy kevés a korai Psychotic Waltz és Fates Warning irányából éppen úgy, mint a honfitárs Depressive Age és Mekong Delta vonaláról, de szolidan thrashes, korai metallicás megmozdulásaik is vannak. Az egész felett pedig lebeg egy olyasfajta sötétebb tónusú, darkosabb atmoszféra, ami pl. a The Night Eternal vagy az In Solitude (RIP) zenéjének a sajátja. Előzetesen csak futólag hallgattam bele pár dalukba, de így élőben még a korai időpont és a tűző nap ellenére is egész jól elkapott az előadásuk. Két EP-jükről és két nagylemezükről rakták össze a repertoárt, és bár 35 perc volt csak az egész, szépen megutaztattak. Jól szóltak, a nóták hangulatához illő kiállásukkal is meggyőztek, kimondottan tetszett a produkciójuk. Nem épp háttérzenének való, valódi odafigyelést és törődést igénylő muzsika az övék – érdemes megismerkedni vele, van benne mélység és tartalom.
Megrázó folytatásként egy utolsó pillanatban beugró, szintén környékbeli brigád, a Sworn Allegiance következett. A blackened thrashként definiált kvintett meglehetősen szedett-vedett outfittel, és – ami sokkal nagyobb baj – rettenetesen tucat zenével rukkolt elő, fáradt és elcsépelt ős-Destruction-hatású riffekkel, egy retróbajszos-focistasérós, Morbid Tormentor művésznevű(!!!) gitárossal, meg egy teljesen egzaltált, szemüveges, artikulálatlan módon ordítozó-rikácsoló frontemberrel. És bár a dalok minősége nyilván nem ezen múlt, de valamit talán az is elárul, hogy a csapat basszerosa nem más, mint a másik gitáros édesanyja… Esélyesen egy családi-baráti formáció a SA, amivel alapból semmi baj, de szélesebb publikum elé ezt a produkciót nem lenne szabad kivinniük. Nagyon nehéz 35 perc volt ez, ami menet közben legalább kétszer ennyinek tűnt.
Innentől kezdve szerencsére helyreállt a világ rendje, az Angliából érkezett Phantom Spell már egy kimondottan erős műsorral állt elő, és ez a tendencia aztán az egész este folyamán kitartott. Ez a brigád egyébként a heavy metalos Seven Sisters gitáros/énekese, Kyle McNeill másik csapata, ahol társaival egy egyszerre heavy rockosabb és ősprogosabb irányban ügyködik. Itt inkább a 70-es, korai 80-as évek hatásai dominálnak, markáns billentyűkkel alátámasztva a sodróan dallamos gitártémákat és Kyle hajlékony énekhangját. A kortársak közül még talán a Wytch Hazelhez áll legközelebb a megközelítésük, azzal együtt, hogy egyértelműen van egy jellegzetesen rájuk jellemző hangulata, atmoszférája a muzsikájuknak. 50 perces szettjükben nagyjából az egész eddigi életmű elhangzott (egy alig fél órás album és pár single a termés mostanáig), és ahogy a Sweeping Death kapcsán megtettem, itt is megismétlem: ajánlom ezt a zenekart, érdemesek a figyelemre!
Ugyancsak 50 percet kapott a portlandi Bewitcher, akiknek szutykos black’n’thrash’n’roll pusztítását tavalyi negyedik albumuk, a Spell Shock kapcsán korábban már lelkesen méltattam. A puritán kiállású trió mintha csak a klasszikus Motörhead és Venom speeddel feltáplált szerelemgyereke lenne, néhol meglepően dallamos megmozdulásokkal a gitárszólók frontján. Ez utóbbi persze inkább csak amolyan dísz a meglehetős csúf kinézetű tortán, mert amúgy könyörületet nem ismerve tempózik full gázzal a brigád, vokális téren két irányból is recsegtetve a mondanivalót (a basszeros és a gitáros arc egyaránt énekelnek – utóbbi némileg többet). Az olyan zúzdákkal, mint a Spell Shock, a Rome Is On Fire, a „névadó” Bewitcher vagy az Under The Witching Cross, a trió hamar maga mögé állította a publikumot – méltán zsebelték be a végén a nagy ovációt. Magyarországi klubbulit, mielőbb!
A crossover/thrash ír Gama Bomb már egy alaposan felfűtött hangulatba csöppent bele este hét óra magasságában, és akkorát ugyan nem szóltak szerintem, mint a Bewitcher, azért így is kellőképpen szórakoztatóak voltak. A vicceskedős zenekarokat alapvetően nem nagyon csípem, de náluk valahogy még épp a vörös vonalon innen van a dolog, élőben és lemezen pedig tényleg tök jól nyomják. Úgyhogy bár az agyamat nem dobtam el tőlük, de azért jobbára betalált ez a produkciójuk. A többiekhez képest ők kicsit valahogy szürkébben, tompábban szólaltak meg, de a nagyérdeműt ez nem nagyon zavarta, és igazság szerint a lendület tényleg elvitte a hátán a showt. Egy órán keresztül bőszen thrasheltek és mosholtak, a szemmel láthatóan csúszós kuplunggal bíró Philly Byrne énekes pedig valóban mindent megtett a közönség szórakoztatásáért. Emberünknek egyébként egészen jó hangja van, néhol full meglepő magasak is kijönnek belőle, amúgy Rob Halford, King Diamond módjára. Rajongó nem lett belőlem, de amit lehetett, azt kétségkívül bevetették, ezért pedig jár nekik a kalapemelés.
A poénos moshparty után a deszkákra cihelődő svéd heavy/power/doom Sorcerer egy minden tekintetben komolyabb, fajsúlyosabb műsort prezentált a rájuk szabott 75 percben – lelövöm a poént, egyenesen a fesztivál legjobb koncertjét adta a zenekar. A hegyomlás méretű, tekintélyt parancsoló fizimiskájú frontember, a kopasz és szakállas Anders Engberg kiállása méltó módon reprezentálja az egész banda mibenlétét: a fundamentumot jelentő epikus doom mellett használt heavy és power jelzők itt tényleg a szó legszorosabb értelmében értendők. Mind a kvintett markáns színpadi-fizikai jelenlétét, mind pedig magát a zenét illetően. Ha a lemezeiket ismered, akkor tudod, hogy a hol lassabban őrlő, hol tempósabb nótáikban a puszta súlyosságon és komorságon túl számos apró finomság, muzikális részlet is rejlik. Legyen szó bizonyos szokatlanabb hangszínekről vagy éppen az efféle zenei közegben szokatlan többszólamú vokálokról, a Sorcerer rendre meg tudja lepni a hallgatót – és ami a legjobb, ezeket a plusz kis nüanszokat élőben is maradéktalanul képesek reprodukálni. Ehhez nyilván szükséges a bitang jól megdörrenő felszerelés és a hozzáértő hangmérnök is, de még fontosabb tényező a zenészgárda tagjainak egyenkénti kvalitásai. Engberg alapból egy zseniális orgánummal és dallamérzékkel megáldott figura, a Dio/Tony Martin iskola egyik legjobbja, ugyanakkor társai sem elveszett arcok, ami a vokális megfejtéseket illeti. Csak álltunk és néztünk leesett állal, annyira jó ez a banda a színpadon – tényleg minden nagyon egyben volt náluk, a hangzástól a kiálláson át az egyéni és csoportos teljesítményekig. Nem is beszélve magáról a remek muzsikáról, ami már az albumokon is magával ragadó, így élőben pedig egyenesen elementáris hatást váltott ki. Tíz szerzeményt vezettek elő egyébként, négyet a legutóbbi anyagról, négyet a kettes korongról, egyet a harmadik nagylemezről – csemege gyanánt pedig a végén a The Sorcerer dalt az 1992-es(!!) The Inquisition demóról. Nyilván lehetne sorolni, hogy mit játszhattak volna még, de itt és most ennyi fért bele, és ez sem volt akármi… Nem csak a fesztivál legjobbja, de az év egyik legkirályabb koncertje volt ez a 75 perc – le vagyok nyűgözve, komolyan.
A svédek után becsekkoló Sacred Reich ezek után már akkorát nem ütött – mondom ezt úgy, hogy objektíve egyébként tök jó műsort nyomtak az arizonaiak. Őket hátrébbról néztük, de így is nagyon jól szóltak, és a programba sem volt miért belekötni, a rájuk szabott 75 percben korrekt keresztmetszetet adtak az eddigi munkásságból. Külön tetszett, hogy – fesztiválszezon ide vagy oda – nem csak a bevált old school klasszikusokat tolták, hanem becsülettel játszottak az Independent és a legutóbbi Awakening nótáiból is (egyedül a Heal lemez maradt ki a szórásból). A Thin Lizzy intro után a kimértebb tempójú The American Way-jel nyitottak, aztán gyorsan fel is pörgették a ritmust a Divide & Conquerrel, majd jöttek szép sorban váltakozva a régebbi és újabb keletű szerzemények. Who’s To Blame, Ignorance, Independent, Crimes Against Humanity, Death Squad, Manifest Reality, és így tovább – a végén pedig War Pigs (hogy ne maradjunk Sabbath nélkül) és Surf Nicaragua. A banda szemlátomást erős formában van, a jó Phil Rind kedélyesen-mosolygósan vezényelte le a bulit, a közel két évtizedes Machine Head-kanyar után visszatért Dave McClain dobolását pedig konkrétan szájtátva néztük. Ötletes, változatos, színes és erőteljes játéka üdítő színfolt a mezőnyben, ahogy pedig a cinekkel figurázik, azt külön tantárgy keretében kellene oktatni. Ha a Sorcerer a fesztivál koncertjét adta, akkor az ősszel a hatvanat betöltő Dave a rendezvény legjobb ütőse címet vihette haza – megosztva egy másik arccal, akivel másnap, a szombati etapban találkozhattunk.
Az utolsó napot felvezető három német zenekar maradandó élményt nem okozott, jó értelemben legalábbis semmiképpen. A White Burial és a Neck Cemetery tipikus példái annak, amikor egy banda előbb találja ki az image-et, építi fel a monumentális színpadképet és szerzi be a komoly, drága hangszerparkot, majd mindezek után kezd csak bele a zenei világ kialakításába és a dalszerzésbe. Lehet persze, hogy nem ez volt a valós menetrend, de az első benyomás mindenképpen azt sugallta, hogy a körítéssel jócskán előrébb tartanak, mint az igazán jó nóták megírásával. Előbbi zenekar szürkén középtempós, egyszerű heavy metalban utazik, fáradt-poros riffekkel és jellegtelen énekkel, míg utóbbi bár tempóiban változatosabb és zeneileg némileg érdekfeszítőbb dalokkal operált, ezeket a Vince Neil-hasonmás frontember mondókázós énekstílusa rendre tönkrevágta. A két formáció között pedig a black-death vonalas Chaos Path zajongott, obskúrusnak szánt színpadképpel és outfittel, meg a vizuális körítéshez képest kevéssé markáns szerzeményekkel. A gyors, csapkodós témáik mellett volt pár belassultabb, hangulatosabb megmozdulásuk is, alkalmasint dallamos-féle énekkel – egyértelműen ezek működtek jobban, a helyükben én erőteljesebben mennék rá erre az irányra.
A negyedikként fellépő, tagságát illetően nemzetközi összeállítású Wings Of Steel végre aztán már egy teljesen vállalható és korrekt produkcióval állt elő. A név ugyan betiltanivalóan klisés, és a kiállásban is kicsit több a póz a kelleténél, viszont a korai Queensryche és Crimson Glory, illetve a Leatherwolf hatásait mutató muzsikájuk teljesen rendben van, a svéd születésű énekes, Leo Unnermark hangja pedig külön figyelemre érdemes. A fiatal Geoff Tate és Midnight rokona valahol ez az orgánum – kicsit még higgadnia kell, lehetne bátrabban és többet használni a mélyebb regisztereket, de pár év és egy-két album múlva esélyesen meglesz ez is. Nagy átlagban olyan egy-másfél perceket azért a dalokból is lecsípnék náluk, de szerintem idővel ez a kompaktabb szemlélet épp úgy beérkezik majd, mint Leónál a hangszálak okosabb és tudatosabb használata. A brigád élő produkciója egyébként tokkal-vonóval rendben van már most is – ugyan minden szempontból nincs még teljesen „kész” a csapat, de az ígéret egyértelműen bennük van.
A holland Picture igazi üdítő színfoltja, és egyben különlegessége volt a rendezvénynek, akik veterán mivoltuk ellenére fiatalokat megszégyenítő lendülettel vették birtokba a színpadot. Ők anno a nagy brit metalrobbanással szinte egyszerre, 1980-ban debütáltak első albumukkal, és bár kétszer is volt náluk hosszasabb leállás, 2007 óta folyamatosan aktívak, lemezkészítés és koncertezés terén egyaránt. Menet közben – sok pályatárshoz hasonlóan – nekik is volt egy szoftosabb, hard rockosabb időszakuk, de újabban megint karcosabbra vették a figurát, nagy vonalakban úgy Saxon, Krokus és Accept módjára adagolva a húsosan riffelős, néhol rock’n’rollos ízű heavy metalt. Az igazán komoly nemzetközi áttörés ugyan nem jött össze nekik, de a maguk kellően elszánt bázisa azért megvan, és úgy tűnik, ezzel ki is vannak békülve teljesen. Az öt fickó szemmel láthatóan leszarja az évek múlását, nem görcsölnek azon, hogy hetven felé ballagva is huszonötnek mutassák magukat – ellenben ahogy ezek a szikár ősz ürgék a húrok közé csaptak, abban olyan energia volt, hogy bizony hátralépem kettőt a meglepetéstől. Háromnegyed órában egy kimondottan vehemens, fiatalos lendületű koncertet adtak, bármikor újra megnézném őket. Remélem, lesz még erre mód valamikor.
A hollandokkal ellentétben a svéd Screamer az európai heavy metal újgenerációs, 21. századi hullámát erősíti. A lemezeikkel – öt van belőlük – alapvetően jól elvagyok, itt és most élőben viszont annyira nem fogtak meg. A kissé tompa hangzástól eltekintve komolyabb fenntartásokra amúgy nem volt reális okom, inkább csak a mezőny meglehetősen erős mivoltának tudom be ezt a benyomást. Nyilván a délutáni verőfény és a kánikula sem az ő szekerüket tolta, meg hát ez a zene inkább kisebb színpadokon, klubos körülmények között működik a legjobban. A Highway Of Heroes dal, meg a Ride On azért így is klasszak voltak, de legközelebb jobb volna valami kis helyen elcsípni egymást.
Az egyszemélyes projektből négyfős koncertező zenekarrá hízott skót Hellripper lemezen már korábban rendesen zsebrevágott, tartottam is tőle, hogy az ott hallható mániákus, hiperintenzív blackened thrash’n’roll pusztítást miképpen tudják majd élőben reprodukálni. Nos, tudták, méghozzá gyakorlatilag maradéktalanul. Már a rövid beállásuk is rettentően odavert, aztán amikor komolyan belecsaptak a lecsóba, az aztán tényleg nagyon nagyot szólt. Egy órában 14 nótát zavartak le, arányosan mazsolázva a bő évtizednyi repertoárból, és a még mindig csak 30 éves énekes/gitáros/agytröszt James McBain vezette terrorbrigád egy olyan szónikus sallert kevert le a nagyérdeműnek, hogy a Rajna adta a másikat. Gyors, piszok gyors és ultragyors számaik pihenést nem engedve kergették őrületbe a circle pit népét, aki meg – velünk együtt – higgadtabban szemlélte a történéseket, az egyszerűen csak leesett állal figyelte az előadást. Egy kecskefejes háttérvásznat (copyright by Venom) leszámítva mindenféle vizuális hókuszpókusz nélkül, farmerban-pólóban, veszett headbangeléssel tolta a brigád az olyan zöngeményeket, mint a nyitó All Hail The Goat, a Motörhead-on-speed jellegű Hell’s Rock’n’Roll, a Goat Vomit Nightmare, a Bastard Of Hades vagy a különösen veretes című Nunfucking Armageddon 666 – a maga módján gyönyörű volt, na. Piszok jól szóltak, a maximális energiaszint mellett is atomfeszesen játszottak, ahogy pedig a cingár, bajszos, kopasz dobos, Max Southall eszement módon a szerkóját gyilkolta, ahhoz foghatót tényleg nem nagyon láttam még. Dave McClain mellett holtversenyben ő lett nálam a fesztivál legjobb ütőse – egészen más iskolát képviselnek ők ketten, de a maga módján mindegyikük zseniális. Az meg a Hellripper esetében külön figyelemre méltó, hogy bár a pusztítás energiaszintje és tempója maximális, a nótákban mindig akad egy-egy fogósabb riff vagy gitártrilla, amibe bele lehet kapaszkodni. Brutálisan jó koncertet vezényeltek le a skót kecskeszomorítók, az utolsó napon engem ők taglóztak le leginkább.
Utánuk a svéd Enforcer dallamosabb megközelítését pár nótán keresztül szokni is kellett, holott éppenséggel ők sem egy puhány vagy visszafogott alakulat. Itteni műsoruk 12 nótája egyébként egy az egyben elhangzott a március eleji budapesti koncerten, beleértve a Black Sabbathtól előcitált Die Youngot is (így végül minden napra jutott Sabbath-feldolgozás). A megosztóbbra sikerült Zenith albumot ezúttal is hanyagolták, viszont a From Beyond három, a Diamonds pedig négy nótával szerepelt. A tavalyi Nostalgiát a címadó mellett az Unshackle Me képviselte – szó se róla, innen legalább ugyanennyit elviseltem volna még. Nálam a megfontoltabb tempójú, baljós From Beyond és az alapszettet záró Take Me Out Of This Nightmare ütöttek be legjobban, de tény, hogy a Katana/Midnight Vice kettős is hatékonyan zakatolt a ráadásban. Olof Wikstrand hangja így 40 felé ballagva sem kezdett el megfáradni, pedig sem a hangszálait, sem úgy általában saját magát nem kíméli a színpadon. Jó volt az Enforcer, de a tavaszi magyar bulijuk nálam még ennél is jobban működött.
A rendezvény zárásaként a Grand Magus triója terelte higgadtabb vizekre a történéseket a maga zakatolós-bólogatós, doomos heavy metaljával. A tíztételes setlistben náluk a 15 évvel ezelőtti Hammer Of The North dalai kapták a legnagyobb bizalmat (innen három számot vettek elő), míg a roppant jól sikerült tavalyi Sunravent a címadó és a Skybound képviselték. Egyebekben egy-egy nóta hangzott el más anyagaikról, legnagyobb örömömre nem megfeledkezve a Wolf’s Return albumról sem, amiről a nyersen zakatolós, lendületes Kingslayer volt a koncert utolsó darabja. Nem a világ legfifikásabb zenéje az övék, de ha elkapod a feelinget, akkor azért kellő erővel tudnak magukkal sodorni az olyan dalokkal, mint az itt játszott Steel Versus Steel, a Sunraven, az Iron Will vagy a Sword Of The Ocean. Az éjfél előtt pár perccel elreszelt Kingslayer nem csak a koncert, de egyben a fesztivál végét is jelentette – még a szervezők részéről volt némi búcsúzkodás, de ezt már nem vártuk meg. Remélhetőleg jövőre ismétlés ugyanitt, ugyanilyen jó benyomásokkal és további remek zenekarokkal. Így legyen!
