Bár az utóbbi években gombamód megszaporodtak a vetélytársai, a Budapest Arena – eredeti nevén Papp László Budapest Sportaréna – továbbra is a főváros legimpozánsabb rendezvényhelyszíneinek sorát erősíti. Itt került megrendezésre a magyar könnyűzene egyik legemblematikusabb műve, a Földes László, vagyis Hobo vezette hajdani Hobo Blues Band Vadászat című dupla tematikus albumának 40 éves jubileumi előadása. (Micsoda tökéletes időzítés volt anno „orwelli módon”, 1984-ben megjelentetni ezt az anyagot!) Érdekesség, hogy a koncert időpontját és az ünnepi dupla CD-kiadás megjelenését egymást követő napokra időzítették.
A lemez hosszas méltatásától ezúttal eltekintenék. Minek is szaporítanám ezzel kapcsolatban a szót, hiszen alighanem minden idők (egyik) legnagyobb példányszámban, a mai napig az otthonok polcain őrzött, és ebből adódóan egyik leghallgatottabb, magyar fekete lemezéről van szó. Csaknem elképzelhetetlen, hogy akad olyan lemezgyűjtemény – legyen az akármilyen kicsi -, amelyikben ne szerepelne a Vadászat első magyarországi nyomása.
Hobót és aktuális, a korabeli felállás további tagjait – legfőképpen az örömteli módon ma is aktív Deák Bill Gyula énekest és Tátrai Tibor gitárost – mellőző, zenekarát teltház fogadta ezen az estén. A főhős, aki a napokban tölti be a 79-et, egy stílusos fricskával magyarázta az elegánsnak számító késést, majd felcsendült a másfél órás alapmű prológusa. A Vadászat dalairól nem lenne sok értelme részletes eszmefuttatást folytatni, viszont azt fontos megjegyezni, hogy az 1984-es felvételekhez képest a mostani műsor és élő hangzás az újravett-átírt-kibővített verziót, vagyis a 2008-as, mai füllel is friss megszólalású Bolondvadászatot vette alapul.
Maga a koncertélmény bemutatása azonban megéri a részletesebb értekezést. Talán a legfontosabb a hangzás, amely az Arénában megszokott színvonalhoz mérten is kiváló volt. Kifogást egyedül a pergő-sound ellen tudnék emelni, ami viszont szokásos mód tompa és száraz volt – nekem. Ettől eltekintve azonban tényleg életem egyik legjobban megszólaló hangversenye volt ez. (Csupán nagy ritkán lehetett hallani az érthetetlen mód duruzsoló csoportokat a közönségben, és az a néhány mikrofon gerjedés sem volt számottevő.)
Volt szerencsém nem egy hasonló nagyszabású magyar és nemzetközi élő produkción részt venni, de azt kell mondjam, a – jelen esetben három – kivetítőn szüntelenül pörgő képsorok színvonalát nehezen tudná bármi felülmúlni az emlékeimben. Eleve a fő technikai megoldás lenyűgöző volt: számos kameraállásból követhettük figyelemmel a fellépést, és ezekre a képsorokra előre megkomponált animációkat vetítettek, egyfajta „filterként” vagy „layerként”. E mozgóképek tartalma pedig egyedülálló módon illeszkedett tartalmában, hangulatában, részleteiben a dalszövegekhez és az általuk megjeleníteni kívánt, adott esetben tágabb értelemben vett mondanivalóhoz. Míg például a Mesél az erdő alatt Hobo és társai körül fatörzsek „jelentek meg” a színpadon, nem beszélve Hófehérkéről, az agancsos farkasról és a többiekről, addig a későbbiekben diktátorok és elvtársak „masíroztak” a színpad előtt, bombák „zuhantak” a zenészekre vagy pszichedelikus köd és az eredeti borítómintától ihletett formák „lepték el” a világot jelentő deszkákat.
A második blokkban, egy lélegzetvételnyi szünet után, bő egy órában, nagy arányban a tavalyi új nagylemez, a Hobo Rádió tételei hangzottak el. Köztük az olyan emlékezetes darabok, mint a Satisfaction – természetesen a The Rolling Stones nyomán – jammelősen elnyújtott változata, beszúrva egy szemelvény a prog rock legenda King Crimson legikonikusabb dalából, a Rock and Roll meghívó vagy a Pécsi lány. A tömeg csekély része ekkor már szállingózni kezdett. Ők bánhatták, hogy esetleg lemaradtak a fő program tételei mellett szintén hatalmas ovációval fogadott további klasszikusokról, mint a Rohadt Rock and Rollról, a Circus Europáról vagy az Azám Hazámról.
Sokat elmond, hogy Hobót tizenévvel ezelőtt is láttam egy blues-rock koncerten, merőben más körülmények között, de a lényeg mit sem változott: a hangja az elmúlt évtizedekben dörmögősebbé vált, de ugyanolyan – ha nem méginkább – szuggesztív maradt, a haja nem lett sem ezüstösebb, sem kevésbé borzas, és – igaz, csak a ráadásban, de – az elmaradhatatlan csíkos pulóvert is magára öltötte. Sajátos, fanyar, a fekete válfajtól sem visszariadó humora, tiszteletteljes kiállása és jól időzített, elegáns kimértsége megint csak magával ragadta a nagyérdeműt, így engem is.
Zenésztársai egytől egyik nagyszerűen teljesítettek, hangszerük igazi mesterei, amelyet a nem kevés, fület gyönyörködtető szólóban – bizonyára némi impróval is fűszerezve – fokozottan kamatoztattak. Egyiküket szeretném külön megemlíteni. Bűdi Szilárd, a Rock Rádió egyik műsorvezetője és a hosszú várakozást követően, nemrégiben új nagylemezzel jelentkezett, vagány blues-rocker Jazztelen frontembere néhány hete egy vele készült podcast epizódban beszélt nagyon szimpatikus módon a megtisztelő lehetőségről, hogy Hobo bandájában játszhat. Roppant megnyerő módon sikerült ezen az estén is helyt állnia, hiszen a Billéhez mérhető tűzzel fűtött éneke és ízes (balkezes) gitározása mellett a számomra különösen tetszetős szájharmonikázásával szintúgy nagyot varázsolt.
Hosszasan lehetne még sorolni az élményeket, benyomásokat, mert ez valóban egy példaértékűen színvonalas, tartalmas, rétegzett, egy felejthetetlen előadás volt. Egy év múlva irány a Hobo 80 buli!
