Szöveg: Schmidt Péter
„Törzsrajongó ugyan már biztosan nem lesz belőlem, de ha jönnek még errefelé, én tutira ott leszek.” A 2019 végi, első magyarországi Hardline-koncertről írott beszámolómat ezzel a mondattal fejeztem be, és ezen ígéretemet betartva ahogy kell, előírásszerűen meg is jelentem a február elsejei második szeánszon. A fájdalmasan hiányzó régi Dürer helyett ezúttal az egészségesen megtelt Analog adott otthont az eseménynek, de ezen túlmenően egyéb szempontokból is másfajta élményt nyújtott most a zenekar.
Felvezetésként a második nagylemezére készülő budapesti Hydra programja szolgált, akik ha nem is letaglózó erejű, de mindenképpen becsületes műsort prezentáltak, érzésre úgy szűk háromnegyed órában elővezetve. A debütalbum legjava mellett a folytatásról is kaptunk ízelítőt, illetve két feldolgozás is került a repertoárba: a Demjén-féle Honfoglalás mellett a Flashdance film betétdala, a Maniac hangzott még el. Utóbbi nélkül mondjuk meglettem volna, a Firewind előadásában ez jobban működik, egy további saját új nóta nekem jobban esett volna. Kicsit mozgalmasabb színpadi jelenlétet még elbírna náluk a dolog, de ezt a billentyűs-gitáros melodikus eurometalt amúgy korrekt módon művelik a srácok, a frontember Méhes Vid klassz énekhangja pedig külön meglepetéssel szolgált.
Lemezmegjelenéses apropója ugyebár nincs az aktuális Hardline turnénak (a legutóbbi album 2021-es), így adta volna magát egy alapos karrierösszegző műsor – ehhez képest a mutatvány igen erősen az 1992-es Double Eclipse dalaira épült. A tíz nótát, egy medley-t és egy alapos jammelést felölelő setlistben ugyanis nem kevesebb, mint nyolc(!) tétel hangzott el a dallamrocker körökben legendásnak is nyugodtan nevezhető debütről. Ez egyfelől persze érthető (messze ez a valaha volt legsikeresebb Hardline-kiadvány), másfelől viszont azért én díjaztam volna egy kicsit átfogóbb megközelítésű koncepciót ez ügyben. A nyitó Fuel To The Fire a legutóbbi korongról és a Danger Zone albumos Fever Dreams képviselték még a csapat egyéb korszakait, illetve a már említett medley-be szőttek még bele ezt-azt, de ennyi volt mindössze, ami nem 1992-es keltezésű. Egy kissé szerintem túlhúzott, a ’70-es éveket megidéző jammelős témázgatás fért még bele a programba, ami így, plusz még elég sok szövegeléssel-közjátékkal megspékelve azért megkarcolta végül a másfél órát.
Gioeli persze megint hozta a szokásos lelőhetetlenül hiperaktív formáját, és a többiek is jó hangulatban tolták – olyannyira, hogy érzésem szerint a feeling néhol kissé már kissé a játék rovására ment. A bőgős lány, Anna Portalupi becsületére legyen mondva, hogy hulla beteg mivolta ellenére mosolygósan nyomta végig a koncertet, a dobos Marco Di Salvia ősemberes kalapálása pedig szintén vonzotta a tekinteteket. A 2023-ban csatlakozott Luca Princiotta kiállásra mondjuk kevéssé karakteres arc, de amit kellett, korrektül elpengette – kíváncsi leszek, lemezen miként teljesít majd. A 2019-es düreres koncertet összességében szerintem komolyabban vette a csapat, ott a setlist is arányosabb volt, ez az este inkább az önfeledt hangulata miatt maradhat majd meg a hosszú távú emlékezetben.
