Szöveg: Gáti Viktor – Fotó: Gyuricza Ferenc

Az ezredforduló domináns amerikai rock/metal zenei vonulatának három jeles képviselője, a Godsmack, a P.O.D. (azaz a Payable On Death) valamint a Drowning Pool egyazon napon lépett fel a Barbában, mint a kisebb sátorban a Thundermother főszereplésével tető alá hozott csajos rock’n’roll cirkusz, s bár utóbbi – nemcsak az egyedülálló női dominancia okán vonzó – line-up meglehetősen csábító volt, főleg amiatt döntöttem előbbi rendezvény mellett, mert a massachusettsi kvartettet még egyszer nem voltam hajlandó elmulasztani.

A Drowning Pool valósággal berobbant a köztudatba a 2001-es bemutatkozás, a Sinner, és különösen annak Bodies című slágere révén, ám az emblematikus frontember, Dave Williams 2002-es, szívelégtelenség okozta halálát követően eléggé elvesztették a fonalat, habár azóta is kitartóan húzzák az igát. Alig félóra jutott nekik, de így is elővettek egy feldolgozást (Billy Idol Rebel Yelljét), a műsort pedig az említett sikerlemez másik nagyágyújával, a Tear Away-jel és a felülmúlhatatlan klasszikus Bodies-zal zárták.

A P.O.D. tizenévvel ezelőtt majdnem fellépett Budapesten, aztán az a koncert meghiúsult. Évekkel később Székesfehérváron adtak egy teletömött klubbulit. Most végre megtekinthettük őket, kerek háromnegyed órában, és azzal együtt, hogy nagyon vártam a találkozást, azt kell mondjam, ennyi elég is volt tőlük. Aligha voltam egyedül azzal, hogy elsősorban a nosztalgiafaktor dolgozott bennem velük kapcsolatban – a világszintű áttörést hozott Satellite-ot 2001-es megjelenése óta rendszeresen előveszem –, amit ki is tudtak elégíteni, láthatóan a teljes publikum számára. Az említett korongról négy dal csendült fel, kezdve a ping-pongos klippel támadott Boommal, majd jött az emelkedettebb Satellite, a gigasláger Youth Of The Nation – kötelező együtténekléssel -, a sort és a műsort pedig a szintén ötletes kisfilmmel felvértezett Alive zárta. A setlistbe természetesen több dal bekerült a legutóbbi Veritas albumról, így a Lamb Of God-frontember Randy Blythe-tal megerősített Drop is (Randy hangja felvételről szólt), és legnagyobb örömömre a húzós-zúzós Southtown a kezdeti időkből.

A zenekar leghíresebb felállásából egyedül Wuv Bernardo dobos hiányzott, és az ő – igaz, csak rögzített anyagokról ismert és kedvelt – játéka. A pótlására ringbe szállt Zachary Christopher hozta a kötelezőt, de pár fontos finomságot azért kellemetlenül másképp/félre ütött. A P.O.D. zenéje alapvetően nem túl összetett, így az ezzel együtt remek érzékű zenészeknek nem okozhat nehézséget eljátszani a dalokat, azonban a társadalmi aktivitása miatt is elismert Sonny Sandoval éneklés terén híresen rosszul teljesít a színpadon, ami ezúttal is átjött: ha hamisak nem is nagyon csúsztak be nála, és a dinamikus mozgással sem volt gondja, a szuflából nem egyszer kifogyott, még az énekeltetésekkel együtt is. Mindazonáltal, a fellépésük sokunk számára felhőtlen és hiánypótló volt.

A Godsmack hat éven belül – 2019 és 2022 után – harmadszor jutott el hozzánk, és mivel az első két alkalmat kihagytam, kötelező érvényűnek tartottam, hogy harmadszor ne szalasszam el őket. Sully Ernáék különösen a kettes és hármas lemezzel – Awake, Faceles – óriási sikereket értek el (engem előbbivel húztak be) az alternatív és nu metal határmezsgyéjén egyensúlyozó, számos egyéb hatásból táplálkozó, a négy negyedeket nem egyszer meglepően furfangosan feldaraboló, a harapós és a gyengéd érzelmek tartományában egyaránt kimagaslóan otthonosan mozgó zenéjükkel. Később a lendület – mondhatni törvényszerű módon – mérséklődött, de a több szempontból új fellendülést hozott The Oracle, majd a kettővel későbbi When Legends Rise szintén igen ütős darabjai a katalógusnak.

A buli előtti napokban röppent fel a hír, hogy a bennünket harmadik állomásként útba ejtő EU turné során csak a zenekar fele vesz részt (vagyis a Halfsmack, haha), ugyanis Tommy Rombola gitáros és Shannon Larkin dobos „tisztázatlan személyes okokra” hivatkozva nem vállalta a részvételt Erna és a társalapító Robbie Merrill bőgős oldalán. Helyükre a trillionos Lee Olivérre megtévesztésig hasonlító Sam Bam Koltun és a többek között az Evanescence-t erősítő Will Hunt ugrott be. Mindketten kitettek magukért, egy-két elhanyagolható esetet leszámítva pazarul lehozták a bulit.

A száz(!) perc környékéig nyúlt buli első negyven perce a megjelenési idő szerint visszafelé számláló módon felépített setlisttel, elég dinamikusan telt. Nyitányként a legutóbbi, sokak által vitatottan sikerült, általam nagyra értékelt Lighting Up The Sky a középutas húzódal Surrenderrel és a stúdiófelvételen még jobban elsült középrésszel ékesített You And I-jal képviseltette magát, majd albumról albumra haladtak a debüt s/t korong felé. Közben olyan kiváló darabok csendültek fel, mint a When Legends Rise motivációban erős címadója, a IV zenében és dalszövegben egyik legerősebbje, a Speak vagy a Facelessről a kedvenc tételem, a Straight Out Of Line.

Sully világverő frontember, és előre bocsátom, életem egyik leghangulatosabb, emellett pedig az év vitán felül eddigi legjobb koncertjét vezényelte le. Már az említett első etapban kellő gondot fordított a közönséggel való kapcsolattartásra, majd az Awake dal magasságában, nagyjából a teljes dalsor közepén kapcsolt még magasabb fokozatra, s ezzel együtt a fellépés show-jellege is felerősödött. Érthető, hogy a legsikeresebb korszakra, ahogy a zenekar és Sully életében különleges jelentőséggel bíró egyes albumra is fokozott figyelmet fordítottak, ugyanakkor volt pár attrakció, amelyre 5-10 perc helyett szerintem elegendő lett volna feleannyi többletidőt fordítani, s így pár további favoritnak helyet szorítani a programban. Szívesen hallottam volna néhányat például a Take It To The Edge, a Good Day To Die, a Changes és a Greed nóták közül, de akár egy-két ballada is beleférhetett volna, mint mondjuk a Serenity.

A törzsidő második felében aztán a zenekar és a rockzenei kultúra szintjén egyaránt hagyományőrző és ezáltal szívmelengető mutatványokban lehetett részünk, élén a dupla szerkós dobolással (azaz dobduettel), amellyel ütősként megvettek kilóra – ahogy vagy két évtizeddel korábban egy DVD-n már megtették. Sully most is megemlítette, hogy eredetileg dobosként kezdte a zenészi pályafutását, és egyértelműnek tűnt, hogy ez a hangszer ma ugyanúgy fontos számára, mint a kezdetekkor: nemcsak hosszan, de példás összhangban, profin játszott Hunttal, s még azt is könnyen vette, hogy időnként jól megforgatták alatta a szerkót. Az örömmámorban telt produkció a – nemcsak a Barba mércéjével mérve    – szinte tökéletes megszólalás mellett példaértékű vetítést kapott teljes idő alatt: a háttérben többek között látványos animációk, lángoló Godsmack-logók, klipek váltakoztak, de gyakran élő képsorokat is láthattunk, mely mind a színpadon látható, mind a backstage-ben zajló eseményekről tudósítottak. Mindezek előtt pedig egy ötletes, némi humorral és bizarr jelleggel fűszerezett intro videót mutattak be, a Beastie Boys ikonja főszereplésével.

A ráadást megint csak megnyerő, diszkrét humorral gazdagított stílusban vezették fel. A három extra nóta közül a zongorával vezetett Under Your Scars kiemelt hangsúllyal került felkonferálásra és előadásra, hiszen ezzel a dallal vette kezdetét Sully Erna az évek során globális kiterjedtségre szert tevő alapítványa, amely az öngyilkosság gondolatával és más hasonló nehézségekkel küzdőket hivatott támogatni. Ezután a szintén a Legendsen szereplő Bulletproof csendült fel, végül pedig – természetesen – az I Stand Alone, amely a híres-neves skorpiókirályos videó kíséretében tette fel a koronát az estére.

Alázatból, példamutatásból és profizmusból jelesre vizsgázott a Godsmack, akiket bármikor örömmel néznék meg újra, a P.O.D. és a Drowning Pool pedig legalább annyira hálás lehet a főzenekarnak, hogy elhozta őket Európába és hozzánk, mint mi.