Már jó párszor láttam élőben az ír God Is An Astronautot, rémlik, hogy korábban is volt előzenekar nélküli fellépésük. Gyanítom, hogy ez a csapat kívánalma lehet. Most is így történt, nem játszott senki előttük. Ez a koncert valójában a tavaly, vagy tavaly előtt elmaradt műsor pótlása volt, a jelenlévő nagy tömeg mutatta, hogy sokan várták őket.
A fél kilenc utáni kezdést követően meglepetésemre hárman léptek színpadra, vagyis a törzstagság: a Kinsella-fivérek, vagyis Torsten és Niels, valamint Lloyd Hanney dobos. Korábban billentyűsök, további gitárosok is játszottak a csapattal, de nyilván megvannak az okai, hogy miért trióban léptek fel. Ez a tényező természetesen nem játszott semmilyen negatív szerepet, hiszen a modern technika segítségével – amivel szeret is élni a csapat, noha nem túlzásba esve – ma már egyetlen gitáros több hangszert is meg tud szólaltatni.
A God Is An Astronaut zenei spektrumának keményebb, akár metalosnak is nevezhető felét mutatta fel először: az Age Of The Fifth Sun dallal kezdtek, mely egy masszív slayeres riffel indul. A témát Torsten csűri-csavarja, alakítja, hogy idővel egy atmoszferikus tétellé terebélyesedjék. Egy instrumentális zenekartól alapvetően nem várhatók óriási látványosságok, azonban az írek koncertje nem volt vizualitás nélkül. Engem az esetek többségében nem nagyon mozgatnak meg a koncertfények, ha stroboszkóppal a szemembe villódznak, azt kimondottan utálom, azonban itt nagyon jól megkomponált, szerkesztett fényjáték kísérte a trió hangulatrockját. Talán a „fény-szimfónia” túlzásába is beleeshetek, néha olyan jólesőek voltak a körkörösen vibráló fényhatások. Emellett vetítések kísérték a zenét, melyek sokféle fotót, filmrészletet bemutattak: láthattunk nyugtalanító, véres, ám semmi konkrétumot nem mutató, legfeljebb sejtető kockákat, és az idegekre pozitívabb hatást gyakorló jeleneteket is. Látható volt a törekvés, hogy a vizualitás kiegészítő elem legyen, ne vonja el a figyelmet a zenétől.
Sok lemezzel a háta mögött a God Is An Astronaut felismerhető hangzásvilággal rendelkezik, s ezt az életművet átfogó műsor maximálisan visszaigazolta. Az említett metalosabb részek mellett hangsúlyos a csapat ambient-jellege is, ami még akkor is jelen van, amikor dinamikusabb formában játszanak. A hosszan „elfolyó”, hömpölygő, tipikusnak nevezhető post-rock-témák olyanok, mintha gitárral elevenítené meg az ambient-miliőt Torsten Kinsella. Egymás után hangzottal el az írek hangulatos dalai, amelyek kompakt szerzemények, vagyis az éneknélküliség nem részegíti meg a csapatot, nem esnek abba a hibába, hogy nem tudnak befejezni egy-egy tételt, netán szétfolyatnák a zenét.
Az akusztikus témákat, kezdéseket nagyon jónak tartom, ezen a területen igazán megkapó dolgokat produkálnak, ilyet bőven hallhattunk az est folyamán. Ami a szettet illeti, én a magam részéről szívesebben hallottam volna a kedvenc God Is An Astronaut-lemezemről, az Epitaph-ról több számot is, nemcsak egyet (Seance Room), de így sem lehetett komoly hiányérzete senkinek. Főleg, hogy a testvérek nagyon jó összhangban játszottak, Niels basszusgitárja szépen szólt, néha szinte a gitárral egyenértékűen, s a dobok is végig telten zengtek.
Kb. 75 percnyi játék után levonult a csapat – Torsten néha intézett egy-két mondatot a közönséghez -, vagyis nagyjából annyi időt töltöttek színpadon, mint korábban. Hangulatos kora-őszi eseményben volt részünk.
(M. P.)
