(szöveg: Schmidt Péter – fotó: Gyuricza Ferenc)

Meggyőződésem, hogy bizonyos – nagyobb tömegek által vallásos rajongással és kritikátlan imádattal övezett – zenekaroknak hatványozottan nehéz dolguk lehet éppen aktuális tevékenységük és teljesítményük elismertetésével. Sokak elvakult fanatizmusa mellett – talán éppen ennek ellensúlyaként – ugyanis szép számú ellendrukkerrel, a kákán gyakran ok nélkül csomót kereső, rosszindulattól fűtött okoskodóval is szembe kell nézniük. Az online világ virtuális csataterein a két tábor nonstop háborút vív, nagy a füst és hangos a robaj – éppen csak a józanul megfogalmazott, mértéktartó vélemények sikkadnak el rendre.

Egyértelmű, hogy a Dream Theater is ebbe a ligába tartozik: munkásságuk, egyes albumaik vagy éppen koncertjeik rendre ádáz kardcsörtetés közepette kerülnek kitárgyalásra a kommentszekciókban, a legvadabb túlzások özönét kiváltva mindkét oldal részéről. Pedig hát ők is csak egy zenekar a sok olyan közül, akik évtizedekkel ezelőtt létrehoztak valami tényleg jelentőset és fontosat, azóta pedig – a kreatív csúcson már túljutva – különféle hullámvölgyeket és hullámhegyeket, jobb és rosszabb időszakokat megélve teszik a dolgukat a legjobb tudásuk szerint. A világot fel már nem forgatják, nincsenek is feltétlenül mindig übertop formában, de azért szép pillanatokat még mindig képesek okozni mind az első generációs rajongóiknak, mind a később csatlakozottaknak.

Vannak, akik – különböző hőfokú lelkesedéssel – értékelik mindezt, másoknak meg már 20 évvel ezelőtt is „régen minden jobb volt”… Így megy ez a felfokozott huzavona nagyon régóta Petrucciék megítélése ügyében, holott ők is csak egyek a pályán mozgó sok más nagyobb múltú zenekar között, felesleges is ezt ennél jobban túltolni és túlgondolni – it’s only rock’n’roll, és ennyi…

Ezen hosszasabb eszmefuttatásra a minapi koncert kapcsán olvasott, mindenféle előjelű és hangvételű, nem egyszer végletesen túlzó kommentek és megnyilvánulások késztettek. Pedig nem volt egyéb ez az este, mint a Dream Theater soron következő magyarországi fellépése, szám szerint a tizennegyedik, ha minden igaz. Jómagam elcsíptem már őket mind jobb, mind rosszabb formában, itthon és külhonban egyaránt – az általam látott kb. tíz eset közül ezt a bulit a felső középkategóriába sorolnám. (Itt jegyezném meg, hogy a numero uno nálam máig a tíz évvel ezelőtti bécsi koncert, ugyebár épp nyakig a Mangini-érában…)

Mike Portnoy visszatérése nyilván sokakban generált bizonyos extra elvárásokat – bennem ilyesmi nem munkált, szimplán csak egy jól sikerült koncertet reméltem egy régóta kedvelt zenekartól. Ehhez képest az intrót követő Metropolis Pt. 1. hallatán egyből alaposan meg is rémültem: egyrészt itt még nagyon kaotikus, szétesős volt a hangzás, másrészt meg LaBrie is totál formán kívül indított, hamis volt és csúszkált, konkrétan ijesztő volt az egész. Talán egy szellősebb, direktebb dallal nyitni mind a megszólalás gyorsabb helyrerántása, mind James formába lendülése szempontjából célszerűbb lett volna.

Az Overture 1928/Strange Deja-Vu duó alatt aztán szépen elkezdett feljavulni a hangzás és az énekhang, a negyedikként elővezetett The Mirrornál pedig már éreztem, hogy nagy baj végül azért nem lesz. A faszányos Panic Attack után a nekem kicsit nemszeretem Barstool Warrior érkezett, ami az utána következő Hollow Yearsszel párban leültette kicsit a lendületet. Szerencsére az első szettet záró As I Am aztán odavágott még egyet.

A 20 perces szünet utáni második felvonást úgy 8-10 méterrel közelebbről néztem-hallgattam, és láss csodát, innen már tényleg baromi jól szólt minden. Ennyire nem mindegy akár néhány méternyi helyváltoztatás sem az élvezhetőséget illetően. A jövő februárra ígért új lemez hírnökeként itt rögtön el is nyomtak egy új dalt – a Night Terror egy alapvetően ütős-feszes darab, nagy meglepetések nincsenek benne, de hatásosan lett összerakva, úgy nagytotálban nekem amolyan Octavarium/Distance Over Time albumos vegyületnek tűnt. Jöjjön csak az a Parasomnia!

A This Is The Life megint a balladás vonalat hozta, meg később a Vacant is – ezek egyike helyett azért elbírtam volna inkább kedvenc DT-dalomat (Peruvian Skies), vagy valamit a debütkorongról. De hát nem lehet minden tökéletes. Azért az Under A Glass Moon így is az old school arcoknak kedvezett, ám nekem még ennél is jobban beütött a teljes terjedelmében eljátszott Octavarium monstruma, aminek a vége felé még azok a bizonyos sikolyok is szépen megvoltak. A koncert elején nagyobb tétben erre nem fogadtam volna…

A ráadás ezek után még két tételt hozott a Scenesről: a Home már megint agyonvert (Myung érdemei sokszor méltatlanul elsikkadnak, pedig ha van dal, ahol kijön, hogy játéka mennyire fontos alkotóeleme a DT-soundnak, akkor az ez), a Spirit Carries On pedig újra érzelmesebb vizekre evezett. A végén pedig jött a Pull Me Under, ami nyilván össznépi együtténeklős ünneplésbe torkollt, papírforma szerint. Az integetés-elköszönés alatt még szólt a gépről bejátszott Singin’ In The Rain, fél 11 után pár perccel ezzel ért véget a tisztán úgy 160 percnyi hosszúságú koncert.

Bárhonnan is nézzük, a pénzéért becsülettel megdolgozott a zenekar, estéről-estére ilyen játékidejű bulikat lenyomni az ő korukban, ezzel a sűrű turnébeosztással már önmagában megsüvegelendő teljesítmény. Külön tetszett, hogy a Portnoy-reunion ténye nem lett túllihegve, pár mondattal ez gyorsan elintéződött, és nem torkollt a dolog mondjuk egy 20 perces monstre dobszólóba, vagy barokkosan túlhúzott örömködős litániázásba. A setlisttel nyilván mindig lehet vitatkozni (esetükben ez örök téma), itt-ott pár hangszeres mellényúlás is becsúszott, és hát igen, LaBrie sem volt jó formában az elején. De tekintve, hogy hús-vér emberekről, és nem biorobotokról beszélünk, mindezek mértéke nálam még tűréshatáron belül maradt.

A háttérvetítés koncepciója nekem kicsit szedettvedettnek tűnt, az adott dallal vagy dalrészlettel nem mindig harmonizált a hozzárendelt látvány (lásd As I Am és a tűzokádó sárkányok), de ezzel azért együtt tudtam élni. Inkább zavart az oldalsó kivetítők hiánya: a világ oda jutott, hogy a magam 180 centijével már átlagos magasságúnak sem számítok, így aztán az előttem álló, alsó hangon fél fejjel magasabb srácok válla felett pislogva próbáltam meg elkapni a színpadi történéseket. Oké, a DT élőben viszonylag statikus kiállású, a legaktívabb Portnoy meg ugye a dobemelvényen ügyködött, de azért a komfortérzetemnek jót tett volna, ha heveny nyaknyújtogatás nélkül is rendesen láthatom a tevékenykedő zenészeket. Summa summárum, az elégedettségi mutató nálam végső soron mindezekkel együtt is pozitívba fordult – ha jönnek legközelebb, én megint ott leszek.

További fotók – https://www.facebook.com/media/set/?vanity=hammerworld&set=a.1355935865619755