Eddig még nem jártam a hajó ezen szegletében, legalábbis mióta ezt a sarkot is kis koncerthelyiséggé alakították. Hangulatos hely csekély befogadó kapacitással, de „kis” zenekarok számára ideális. Különleges volt ez az este minden szempontból, mivel a fellépők elöször játszottak nálunk és a tv-felvételek miatt is csodálkozásuknak adtak hangot.

Keményen csengő kifejezés az Isolationsgemeinschaft, ám a zene és a két úriember, aki prezentálta, nem volt olyan szigorú. Sőt, az elektronikus, kvázi-krautrockos hangzások ellenére, melyeken belül olykor gitár is megszólalt, oldott volt a hangulat, szemlátomást jól érezte magát a formáció, melynek ténykedése beleillik abba a 21. századi trendbe, miszerint kortárs előadók valamely évtizedekkel korábbi műfajba lehelnek új életet.

A minap hallgattam meg a magyar/holland nemzetiségű The Answer Lies In The Black Void Thou Shalt című új albumát. A zenekar stúdiós minőségében két tagból áll: a holland Jason Köhnen felel a zenei részért, a magyar Horváth Martina pedig énekel. Őt több formáció révén ismerhetjük, valamint a Thy Catafalque koncertjeiről. Ez volt a formáció első teljes zenekaros fellépése, a klasszikus: ének-két gitár-basszusgitár-dob-felállásban léptek színpadra. Még nem sikerült a lemezt kellőképpen kiveséznem, s ugyan a műsoron érződött, hogy nem egy nagyon összeszokott gárdát látunk, a vetítésekkel megtámogatott előadás hangulatos volt.

Atmoszferikus, őszies jellegű doomos metalt adott elő az ötös, amire vérmérsékletüknek megfelelően reagáltak a zenészek. A sok zenekarban megfordult Kovács Attila bizonyult a legrutinosabbnak, vérbeli metalos módjára viselkedett, dobálta a haját, látszott, hogy leginkább neki ismerősek a színpadi körülmények. Martina szépen énekelt, „éji tündér”-fellépőruhájában visszafogottan viselkedett, sokszor leguggolva adta elő témáit, törékeny alakja illik ehhez a zenéhez. Potkovácz Márk nagy, széles mozdulatokkal ütött a hely jellegéből adódóan oldalt elhelyezkedő dobszerelésen. A legszerényebb talán a háttérben bőgőjét pengető Köhnen volt, míg Fogl Botond gitáros Attilához hasonló átéléssel játszott. Nem volt tehát egységes az összkép, de ha lesznek további koncertek, a helyzet minden bizonnyal változni fog valamelyest. Ugyan fentebb azt írtam, hogy a lemezt még nem ismertem ki, azonban a Thou Shalt anyaga itthon hallgatva mégis mintha jobban „működne”. Leginkább az időre van bízva, hogy mivé növi ki magát a The Answer Lies In The Black Void.

Pár évvel ezelőtt már fellépett volna Pesten a berlini illetőségű (Dolch), de betegségre hivatkozva elmaradt az esemény. Mostanáig váratott magára a németek első magyarországi koncertje. A zenekar pályáját kezdettől fogva figyelemmel kísérem, s mivel roppant izgalmasnak találom a művészetüket, kíváncsi voltam, a magával ragadó lemezek anyagát miképpen tudják koncertnyelvre lefordítani. Nem indult zökkenőmentesen az esemény, ugyanis technikai problémák adódtak, a basszusgitáros ládája nem akart megszólalni, így egy kis idő a keverős és a zenészek, konkrétan T közötti kommunikációval telt. Azonban kisvártatva helyreállt a harmónia, melyet legfeljebb a (Dolch) zenéjének diszharmóniája billenthetett ki egyensúlyából.

T mellett a csapat másik főszereplője az énekes hölgy, M, aki előtt egy állványon valamilyen kis elektronikus zeneszerszám foglalt helyet, amit néha működésbe hozott. Azonban a legfontosabb M hangja volt, valamint a megjelenése. Törékeny, de nőies alkata, szép frizurája kellemes látványt nyújtott, s volt benne valami kimondottan vagány, sőt, „boszorkányos” is, de jó értelemben. Dallamai jól csengtek, élőben nyersebbek voltak, mint lemezen, de ez természetes. Amikor kieresztette a hangját, hallatszott, hogy van benne erő. Ismerősként köszöntek vissza az olyan dalok fülbemászó dallamai, mint a Halo (Afraid Of the Sun), vagy a House Of Glass.

A hajó mindvégig mozgott, rengett, s elért egy olyan szintet, hogy fel-le rázkódott minden, lebegett a háttérvászon, s a zene fojtott, klausztrofobikus, intim hangulata ellenére nevetés hullámai futottak végig a közönségen. T meg is jegyezte, hogy „the ship is shaking”. Ennek nem örült a másik gitáros, Arne Killbo, aki, mint kiderült, tengeribetegséggel küzdött a nyilván nem mindennapi koncerthelyszín miatt. Ráadásul a zenekar a nagy tv-kamerák láttán meglepődött. Biztosan emlékezetes marad számukra ez a fellépés. Közben pedig T-nek koncentrálnia kellett az I am OK-ra, egy még (Dolch)-mércével mérve is introvertált dalra. A Nacht anyaga amúgy sem egyszerű eset: jazzes, darkos, gótikus hatású, experimentális zene, ahol olykor a (blackes tónusú) metal is felbukkan a hangszerelési elemek között.

A színpadon hatan foglaltak helyet, hátul szolidan, szépen pengetett a basszusgitáros (nevet azért nem írok, mert nem vagyok száz százalékig biztos a személyében), T mögött ült egy billentyűs, a túlsó végen pedig a dobos, akinek a játéka úgyszintén sugallta, hogy nem egy mezei csapatot láthattunk. Már leírtam párszor zenei társulatok kapcsán, de a (Dolch) minden ízében éjszakai zene, nem véletlen, hogy a trilógia középső fejezete, a legutóbbi album a Nacht címet kapta. Az erős darkos tónusok, a zene általános miliője, T és M hangjának kontrasztja, a hangok, a gitártémák hullámzása – még ha éppen black metalosan zajosan is -, mintha a világot fekete bársonnyal vonná be. Ez a kép a (Dolch) lemezeinek itthoni hallgatása során is előkerül.

A szettet egy feldolgozás zárta, a Dagger Moon, melynek eredetijét egy Dead Moon nevű zenekar jegyzi. M és T ketten adták elő duettben, komor, ám finom gitárkísérettel. Nagyon hatásos volt, egyben tökéletes lezárása egy remek koncertnek. Nehezen jutott el hozzánk a (Dolch), de remélhetőleg nem utoljára láttuk őket.

M. P.