Szöveg: Schmidt Péter
A vigyorogva hörgés nagymestere, Mikael Stanne lassan magyar letelepedési engedélyért folyamodhatna. Jelenleg üzemelő négy zenekara közül hárommal is járt nálunk az utóbbi időben, ráadásul van, amelyikkel már többedszerre is, szóval a dolog tényleg megfontolásra érdemes. Legutóbbi jelenése az Ultima Ratio turné keretében a Dark Tranquillity élén a közelmúltban történt, erről az alkalomról lesz most szó.
A négy zenekaros körúton a nyitóbanda Európa-szerte a dán Iotunn, akik egy kimondottan hangulatos, erőteljes szettel indították az estét. Habár ekkor még kifejezetten kevesen voltunk, és talán a Red Stage sem a legmegfelelőbb atmoszférájú hely a brigád epikus-progos nordikus fémzenéjének, az öt zenész mégis mély benyomást keltett nagyszabású muzsikájával. Ugyan csak három szerzeményt játszottak – kettőt a kiváló Kinship albumról, egyet a debütről -, azonban ezek a maguk tekervényes-monumentális mivoltával így is fél órára tornázták fel a Iotunn színpadon töltött játékidejét. Hatását, hangulatát tekintve olyan formációkkal áll rokonságban a dánok munkássága, mint pl. a Borknagar, a While Heaven Wept vagy a Wilderun – ez komoly szövegekkel alátámasztott, odafigyelést igénylő, amolyan kifejtős-szövevényes, belemerülős muzsikát jelent, ami még véletlenül sem gyorsfogyasztásra vagy autózás melletti háttérzenének készült. Aki itt és most felkészületlenül szaladt beléjük először, annak talán meg is fekhette a gyomrát a dolog, azonban akik valamelyest már képben voltak, azokat szerintem esélyesen nem hagyta hidegen a kvintett produkciója. Engem személy szerint a másodikként játszott Kinship Elegiac érintett meg leginkább, de az egész műsor tokkal-vonóval, zenéléssel és kiállással rendben volt, a korai időpont és a gyér nézőszám ellenére is. Legközelebb jó lenne egy kisebb helyen, főzenekarként megnézni őket, az lenne csak az igazi.
Amennyire tetszett a Iotunn félórás epikus északi metalos utaztatása, annyira nem jött át a német Equilibrium valamivel már hosszabb lélegzetű produkciója. Ahogy néztem a bandát, végig az volt a benyomásom, hogy mintha maguk sem lennének teljesen tisztában, milyen irányvonalon is haladjanak, merre tapossanak maguknak ösvényt. Hol egy adag folk metal, hol egy kis Göteborg, másutt meg némi metalcore – ezekből áll össze az elegy, amit kifőztek, azonban a végeredmény szerintem korántsem koherens és működőképes minden nótában. Sajnos a kissé szedett-vedett kiállás sem szól mellettük (az énekes három számmal nagyobb, kopott, összevissza lógó farmergatyája és Kurt Cobaintól örökölt kötött pulcsija kifejezetten kínos volt), mint ahogy az sem, hogy nagyon sok minden – basszus, billentyűk, extra folkos hangszerek – megy gépről a színpadon, meglehetősen illúzióromboló módon. A brigád hosszú idő után egyébként hamarosan új lemezzel jelentkezik, erről kaptunk is ízelítőt, amit a régebbi dalokkal együtt azért a lojális keménymag nagy lelkesedéssel fogadott. A jelenlévők közül szemmel láthatóan sokan tényleg szimpatizáltak velük, engem viszont – pár jobb, karakteresebb mozzanattól eltekintve – összességében nem igazán győztek meg.
Nem úgy a svéd Soen, akiknek bár zenei világa kicsit kilógott az összképből, mégis egy baromi jól működő ötven perccel álltak ki a deszkákra. Némiképp aggódtam amiatt, hogy fagyosabb fogadtatásban lesz majd részük, de ez a félelmem alaptalannak bizonyult, szépen maguk mellé tudták állítani a közhangulatot. Eleve meglepően sokan érkeztek Soen pólóban-kapucnisban, de szerintem sokakat meggyőztek azok közül is, akik most látták-hallották őket először. Komoly, tartalmas, és ezzel együtt barátságos hangulati kisugárzású dalaik erre mondjuk alkalmasak is, nem kevésbé a banda szimpatikus kiállása, a fronton Joel Ekelöf énekessel. Ő azzal együtt tudja magára vonzani a tekinteteket, hogy amúgy semmi extrát nem csinál a színpadon – egyszerűen csak olyan a pali aurája, hogy figyelni kell rá, és kész. Vicces, hogy az egyébként eredetileg indie/alter közegből érkezett Joel talpig bőrben, töltényhevederrel a derekán nyomta végig a bulit – tisztára Mikka Luttinen (Impaled Nazarene) volt a fazon ezzel az outfittel. Soenék egyébként célirányosan az utóbbi három albumról mazsoláztak (sajnos a személyes favorit Lykaia ezúttal teljesen kimaradt a szórásból), és az időnkénti progos-agyas megoldásokkal együtt is abszolút nótaközpontú szerzemények teljesen jól megtalálták az útjukat a közönséghez. A nyolc dalos szett fele szólt a tavalyelőtti Memorialról, két-két szám pedig a megelőző két anyagról került elő. Nálam a féltávnál eljátszott Unbreakable ütött be leginkább, de a Lotus/Violence kettős szintén libabőrös volt a program végén. Kiművelt, de nem túlcsiszolt tartalmas nótáival és az azokra rímelő remek hangulattal nekem a Soen ötven perce jelentette az este igazi csúcspontját – remélem, a jövőre esedékes új albummal headlinerként is visszatérnek hozzánk.
Papírforma szerint talán az lett volna logikus, hogy a főzenekar Dark Tranqullity is a legutóbbi, relatíve friss (tavalyi) anyagát helyezze fókuszba a setlisben, de nem ez történt. Ehelyett ezt a turnét két évfordulós albumuk, az 1995-ös The Gallery és a 2005-ös Character nótáira hegyezték ki elsősorban. Előbbi volt az a lemezük, amivel először komolyabb feltűnést keltettek a színtéren, így aztán az első öt nótát erről játszották, és a tisztánlátás kedvéért az albumborítót a háttérben még jó nagyban ki is vetítették, biztos ami biztos. A Punish My Heaven és a Lethe nálam a mai napig nagy kedvencek tőlük (előbbi volt amúgy a nyitószám), és hát nyilván a maradék három darab is ütött rendesen. Ekkor még ugye nem volt kísérletezés tiszta énekkel, amit Mikael itt is tiszteletben tartott, magyarán az eredeti hangvételben prezentálta az énektémákat. Hörgése egyébként az elején eléggé eltűnt a keverésben, de aztán ahogy ment előre a műsor, jobbára a helyére került a dolog. Az első blokk után a háttérkép lecserélődött a Character frontképére, hogy a következő öt szerzemény innen szólaljon meg. 2005-re ugyebár már kicsit módosult a banda hangzásvilága, cseppet szelősebbre váltott a muzsika, és a dallamosabb énektémák is beérkeztek a hörgés mellé. A vokális oldal eme kettőssége azóta is megvan náluk, és szerencsére Stanne élőben is rendre jól hozza az elvárható szintet. Most sem volt ez másképp. Ezt a blokkot amúgy a The New Build nyitotta és a Lost To Apathy zárta – utóbbi a mai napig a brigád egyik legismertebb nótájának számít.
A kétszer öt dalos tematikus szett után még további öt tételt játszottak el a végén: a Not Nothing, az Atoma, az Unforgivable és a Terminus után a Misery’s Crown zárta a mókát – ez talán a másik legnagyobb „slágere” a svédeknek. A Projector/Haven éra legnagyobb sajnálatomra ezúttal körön kívül maradt, mint ahogy a Skydancer debütöt is hanyagolták – más oldalról nézve viszont a 2 x 5 számos jubileumos merítéssel jócskán megkaptuk ezért a kárpótlást. Lemezfronton túl nagy meglepetésekkel ugyan már a Dark Tranquillity sem szolgál ennyi idő után, de egy megbízható szintet mindig hoznak, és ugyanez áll az élő teljesítményükre is – lényegében függetlenül attól, hogy Mikael mögött éppen kik muzsikálnak az adott pillanatban. Időről időre jó megnézni ezt a zenekart, fogunk még találkozni, ebben biztos vagyok. Habár itt és most egy hajszállal a Soen vitte el nálam a pálmát, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem felhőtlenül a fő attrakció bő nyolcvan percét is.
Ami pedig ezek után az egyebeket illeti: úgy nagytotálban a hangzással túl nagy gondokat én nem tapasztaltam, amin viszont meglepődtem, az a meglehetősen alacsony nézőszám. Jobban belegondolva aztán leesett, hogy ennek oka valószínűleg az (is) lehetett, hogy ezekben a napokban több olyan koncert is volt-lesz Budapesten (Wolfheart, Bloodred Hourglass, Opeth, Arch Enemy, Paradise Lost – de valahol még a Disturbed/Megadeth is ide értendő), ahol a potenciális közönség összetételében meglehetősen nagy átfedést lehet feltételezni. Az anyagi és időbeli lehetőségek meg ugyebár végesek mindenkinél – ilyenformán érthető tehát ez a fejlemény. Így aztán egy laza félház jött össze most, amit tragikusnak azért nem mondanék, de az biztos, hogy koncertínségesebb időkben ennél jóval többen jöttünk volna össze. Azért aki ideért, az összességében szerintem velem együtt jól érezte magát, és végső soron – nézői szempontból legalábbis – úgyis ez a lényeg.
