Újabb 30 éves szülinap a Barbában, a Sear Bliss néhány héttel ezelőtti mulatsága után ezúttal a Black-Out vette be a rock/metal klubok csepeli fellegvárát.

A jeles eseményre való ráhangolódást a szintén hazai, kreatív rock/grunge Tulpa műsora segítette. A két korábbi EP-t tartalmazó How To Create… lemez heves sikert aratott underground körökben, rajta az olyan, súlyos ritmusokban és magával ragadó, a karcos élt sem nélkülöző dallamokban bővelkedő tételekkel, mint a most élőben is elhangzott The Hideaway és The Deceived. Tekintve, hogy nem követem szorosan a banda körüli történéseket, meglepő volt számomra, hogy Székely Marci helyét Galambos Dorina vette át. Dorina hangját és előadásmódját az egyszer a Blues Pills előtt fellépett River Of Lust élén nyújtott produkciója révén kedveltem meg. Ezen az estén sem hazudtolta meg magát: kirobbanó energiával, szenvedélyesen, kristálytiszta hangjával varázsolt az ő általa plusz különleges karaktert kapott dalokat énekelve. Kifejezetten jól szólt a társaság, engem különösen a masszívan húzó pergővel ellátott dobsound kapott el (mint általában).

A musicboxos időkben, a Szabadlábon című dal klipjével ismertem meg a Black-Outot, amikor még a nu-metal bűvkörében éltem, de már kezdtem a fémzenék jelentőségteljesebb, urambocsá’ értékesebb szegmenseit is feltérképezni. Döbbenetes, hogy ez akkor volt, amikor még csak az első X-et célozta meg a brigád… Az azóta eltelt bő két évtizedben sok minden történt. Immáron szinte hagyománynak tekinthető, hogy a csapat nagyszabású jubileumi koncertet ad. Ahogy arra számítani lehetett, teltház fogadta a nagyszerű négyest – kiegészülve Szemenyei Ádám gitárossal –, ami jelen esetben több mint háromezer főt jelentett. A „kötelező” kivetítő mellett – amelyet jól kihasználtak, végig pörögtek az ötletes mozgóképek – semmi cicoma nem kapott helyet a színpadon, csak a szükséges hangcucc és a dobemelvény alján a klasszikus, fekete-fehér Black-Out logó. A fényeket sem vitték túlzásba, többnyire. Nem is volt szükség más egyébre, hiszen tulajdonképpen az idő próbáját igazoltan kiállt nóták ünnepi hangulatban való átélése volt a lényeg. A határtalan élvezetnek (legalábbis ahol én néztem végig a bulit) némiképp gátat szabott a hangzás azon hibája, amelyet nem először lehetett megtapasztalni, és nem csak itt: sok volt a betorzult magas, ami pl. a gitároknál és a zenekarvezető bárdistája, Csányi Szabi egyébiránt remek vokáljainál kedvezőtlenül hatott, de a társalapító testvér, az egyébiránt végig pazarul ütő Csányi Zoli pergője is egy kicsit fémesebben szólt kelleténél.

A 25 éves buli határozott tematika szerint ment le, lemezenként hangoztak el a dalok, kezdve az első koronggal – és persze a legvégén eljátszották a Spirált. Ebben a két és fél(!) órában nem volt kronológiai sorrend, hanem a volt zenésztársakhoz igazodva lett tagolva a műsor, így Fehérvári Attila basszernak több ízben jutott pihenő. Ennek megfelelően, az Ezüstkötet és V.V.V. dalokat tartalmazó nyitó blokk után Csorbás Robival a mikrofonnál csendültek fel egymást követően az általa felénekelt A szív diktál lemez tételei. Borzongató volt látni, hogy éneklik ezeket szerzeményeket – az összes régebbivel egyetemben – azok a 20-25 éves srácok is, akik az utolsó album megjelenésekor még legfeljebb az általános iskola padját koptatták. A szintén a V.V.V-ről előkapott Régi dal, a zenekar által valaha írt egyik legjobb refrénnel, valósággal megbabonázott, és ha ez nem lett volna elég, kicsivel később jött a Ma az Esőnapról, óriási együtt énekléssel. Kowa egyébként nem tolta túl a felkonfokat, sem az átkötéseket, ami nagyon jól vette ki magát, ahogy a kevés szám közbeni kitöltő figurázás megint csak az est dinamikájának előnyére vált.

Az utolsó kowás lemez, a Radioaktív feltűnően nagy arányban szerepelt, ám az élő hangzás révén kivétel nélkül jól működtek azok a dalok is, amelyek a lemezen nem annyira meggyőzőek. A Ragadozó és a Tetovált sorszám így is, úgy is bitang, kicsit előbb az Ami vagy pedig egyenesen igéző volt.  A program egyik legélvezetesebb része a Szabadlábon blokk volt, amelyben az akkori bőgős, Temesi Berci működött közre. Az egyik leg-leg kedvenc Gyönyörő zombi és a nem kevésbé ütős címadó közé a Van ilyen ékelődött be, ami ugyancsak nagyot szólt. Igazság szerint, örömmel vettem volna egy medley-t ebből a lemezből is, beszúrva A körútont. Merthogy volt két ilyen dalmontázs a program második felében, a Fekete-Kék és az Esőnap darabjaiból összeállítva. Ez bevált a 25-ös bulin, ezúttal ugyanúgy. A Fekete-Kék címadóját jó döntés volt egészében eljátszani – Andrics Laci basszusgitárossal –, imádtuk is nagyon. Természetesen a Spirál szintúgy felcsendült önálló tételként, méghozzá minden jelenlegi és volt zenekari tag részvételével, amolyan ünnep az ünnepben módra. A ráadás előtt volt tortás örömködés, pár kedves szót mondtak néhányan, az utolsó két szám, a Legyen! és a Ne hidd el pedig szép ívben zárta le ezt a fontos magyar könnyűzene történeti eseményt. Ha már a végére jutott még egy kis V.V.V., az Idegent lett volna még különösen jó hallani, az szintén egy mágikus dal, mint oly sok, amit volt szerencsénk „Még 1x” átélni.

Eszembe jutott, milyen találó ez a cím, mivel többféleképpen értelmezhető: „még egyszer” láthattuk a bandát, illetve „még egy iksz” került az eddigi kettő mellé. Na mindegy, még hat a Spirál…

(Gáti Viktor)