Ha az emlékezetem nem csal, a 2018-as The Futile Fires Of Man albumban is megvolt a kellő agresszió, azonban a White Hart! pusztító tornádójának elemi lendületéhez kevés black metal-anyag fogható ebben az évben. Joseph Deegan, az ír trió gitáros/énekes/dalszerzője az albumhoz fűzött promó-szövegben hangot adott a mai világgal kapcsolatos megvetésének, ami néha olyan erős, hogy nehéz bármi mással foglalkozni – mint fogalmazott. Röviden megjegyzem, hogy ez egy hibás, önsorsrontó hozzáállás, de Deegan és társai, mint hozzátette, legalább egy ilyen lemezbe bele tudták préselni vad indulataikat, negatív érzéseiket, így megtalálva a megfelelő levezető csatornát a tomboló dühnek. Már pedig ez az album tombol, nem kétséges.

A black metalt mint tömegpusztító fegyvert tálalja a Slidhr ezen a lemezen, s a kíméletlen száguldást csak rövid időre akasztják meg egy-egy lassú rész kedvéért – pl. a Trench Offering eleje. Természetesen ezek a részek is nyomasztóak, sötétek, a felperzseld föld kilátásait nyújtják. Nem kevésbé Deegan torka, amelyből csak úgy árad a méregfolyam. Mellesleg Alannal (Primordial) és Matt Bree gitárossal (Malthusian) együtt alkotják a Verminous Serpent nevű csapatot, mely The Malign Covenant címmel márciusban kiadott egy albumot. Visszatérve a Slidhr-re: Az említett Trench Offering egy atmoszferikus, kórusos részt is magában foglal, s néhány finomabb betét még található a lemezen elszórva. Nyilván az írek is sejtették, hogy kissé fárasztó lenne egyazon tempóval végigdarálni 45 percet. A What The Gauntlet Bestows vaskos, mogorva hangulattétele is ezt igazolja, továbbá azt, hogy ez a csapat bármilyen tempóval is játsszon, egyformán vigasztalannak lát mindent.

Valamelyest balanszíroz a Slidhr a zenei dúlás és a zenei zenélés között, de sokszor az előbbi javára dől el az eleve egyenlőtlen küzdelem. Mondom ezt úgy, hogy nem ötlettelen az album, azonban a koncepció, a düh kényszerítő ereje mindent felülír.

M.P.

Az ír Slidhr zeneszerző gitáros/énekesének, Joseph Deegannek annyira forr a vére a megvetéstől a világ dolgai iránt, hogy néha képtelen másra koncentrálni. De szerencsésnek tartja magát, hogy ezen érzelmeit a zenébe, így a White Hart! albumba tudja invesztálni.

Nos, a 2018-as The Futile Fires of Man sem volt piskóta, de a most októberben kijött új lemez még inkább gyűlöletesnek és haragosnak mondható. Különösen a Bjarni Einarsson dobos által vezetett, kíméletlen tempójú dalok azok, amelyek Joseph negatív érzéseit a leginkább képesek kisugározni, de a lassabb, néhol egy kis billentyűs, kórusszerű aláfestést tartalmazó számok is pokoli atmoszférával rendelkeznek. Főleg ott, ahol a frontember megelégszik azzal, hogy károgás helyett csak fájdalmasan kiabáljon.

A nagy megvetés közepette a kiemelkedő témákra nem igazán mentek rá az írek, de szerintem nem is akartak. Nem véletlen, hogy Joseph is úgy fogalmaz, nem érdekli, mit gondolunk a bandájáról, csak az, hogy tudjuk, a szenvedélyük őszinte.

Z.O.