Emlékszem, a francia Sühnopfer legutóbbi lemezén (Hic regnant Borbonii manes – 2018) még különlegesnek, izgalmasnak találtam a barokk stílus és a black metal keveredését. Érdekes, hogy mindezt egy olyan koronggal kapcsolatban tettem, amely a visszajelzések alapján a Sühnopfer-rajongóknak annyira nem jött be. Nos, most itt az új lemez, ami lehet, hogy az ős-fanatikusokat meg fogja győzni – engem viszont nagyon nem.

Én ezen az 55 perces hanghordozón rendkívül erőltetettnek érzem a két stílus keveredését. Valahogy úgy tudnám ezt leírni, mintha egy 44-es lábat próbálnánk betuszkolni egy 38-as csukába. Azaz, lehet, hogy cipőkanállal, egyéb módszerekkel belemegy, de aztán minden egyes lépés fájdalmassá, sőt, az idő előrehaladtával kínkeservessé válik.

A Nous sommes d’Hier dalaiban is vannak ötletes részek. Ám, mivel a lemez nagy részét a gyors, és a barokk stílushoz illeszkedő idegesítően magas témák uralják, így azt a pár jó ötletet is nehéz értékelni. Sőt, a vendégként közreműködő Charpentier és Cherubini kórusai is úgy szólalnak meg az intenzív reszelések mellett, mintha egy másik korongról, véletlenül kerültek volna a számokba.

Sajnálom, de nekem ez túl művészi és túl barokk, így a Michel Polnareff-feldolgozással sem tudok mit kezdeni.