Két, minden szempontból egyedülálló és különleges zenekar adott koncertet ezen az estén. Szeretem a Bell Witch duóját, de őket már láttam párszor, így a The Keeninget egy fokkal még jobban vártam. Nem tudom, hányan voltak tisztában azzal, hogy a csapat honnan származik, mi bennük az „érdekes”, mit érdemes róluk tudni, de nem volt kérdés, hogy a The Keening nem előbanda a főzenekar előtt. Még véletlenül sem.
Tavaly év vége felé jelent meg a The Keening nevű formáció debütalbuma, a Little Bird, ami Rebecca Vernon szólóprojektje. Rebecca az évekkel ezelőtt feloszlott, és öt kitűnő albumot megjelentetett SubRosa énekes/gitárosa volt (a többiek The Otolith néven folytatták, lemezük Folium Limina címel 2022-ben jelent meg), s személye arra a zenekarra is nagyban rányomta bélyegét. A The Keening esetében ez természetesen hatványozottan érvényesül, hiszen a zenét ő maga írta, és jórészt ő is játszotta fel, bár vendégzenészek segítették, nem beszélve a legendás producer Billy Andersonról. E koncert alapján még inkább bánom, hogy nem tettem fel a The Keening lemezét a 2023-as listámra, de 20 helyre nem lehet mindent bepréselni, ami jó volt az adott évben.
Rebecca Vernon teljes zenekarral érkezett, nem spórolt el semmit, nem voltak egyszerre nyolc hangszert megszólaltató zenebohócok, A-tól Z-ig mindent pedálokkal, effektekkel megszólaltatva, ugyanis öten álltak ki a színpadra. Rebecca a színpad jobboldalán foglalt helyet, ahol többnyire kis billentyűs hangszerét szólaltatta meg, olykor gitárt is ragadott, s természetesen a szólóéneket is tőle hallhattuk. Hangja, orgánuma, stílusa annyira egyedi és felismerhető, hogy kellő füllel megáldva, aki egyszer hallotta, nem fogja mással összetéveszteni. Én a SubRosa óta szeretem a hangját, zenéjét, a The Keening albuma is magával ragadott, mihelyt tavaly kézhez kaptam a Little Bird debütalbumot.
Rebecca számára fontos volt, hogy a lemez dalai minél élethűbben szólaljanak meg, így a plusz gitáros, bőgős, dobos mellett hegedűs is játszott élőben, ami a The Keening hangzásának lényeges eleme. A basszusgitárt nem kisebb egyéniség kezelte, mint Billy Anderson, neves zenész/producer, a gitáros Christy Cather volt (a nemek viszonya a nők javára dőlt el 3-2 arányban), a dobos Nate Carson, a hegedűs pedig Andrea Morgan. Mindahányan képzett, tapasztalt zenészek, még ha generációs különbségekkel is.
A pár héttel ezelőtt lezajlott Roadburn fesztiválon teljes egészében előadták a Little Bird albumot, de itt nálunk sem maradt ki túl sok az anyagból. Rebecca hangja élőben is ugyanazzal az érzékenységgel és erővel szólalt meg, mint lemezen; olyan orgánummal rendelkezik, ami már önmagával megformáló erővel, atmoszférateremtő karakterrel rendelkezik a zene egészét tekintve. Nem beszélve zongora/billentyűs játékáról, ami úgyszintén sajátos arculattal rendelkezik. Visszaköszöntek a SubRosa ízei, hangulatai, nem meglepő módon, de a The Keening dalaiban kevesebb a metal, ellenben több a melankólia és a zenei finomság.
Sorra hangzottak el a Little Bird roppant magával ragadó dallamai, a sokszor epikus terjedelmű és mélységű tételek. Jó volt látni, hogy a professzionális zenészek milyen szépen dolgoztak Rebecca keze alá, beleértve a pulzáló ritmushangszereket Anderson/Carson kettősétől, vagy a gitárt Christy Cathertől. Annak ellenére, hogy introvertált volt a zenekar előadása, el lehetett kapni egy-egy pillanatot, ami a köztük lévő kölcsönhatást példázta. Egy alkalommal, amikor Morgan következett egy hegedűszólammal, Rebecca ránézett, mintegy megadva a szót zenésztársának. Morgan háttérvokállal is segítette Vernont: mintha képzettebbnek tűnt volna a hangja, azonban Rebeccáé nagyobb egyediséggel bír. Szép momentum volt az is, amikor egy hangsúlyos résznél valamennyien mikrofonhoz léptek, énekeltek.
A színpadi fények is jól voltak megkomponálva, hatásos fény-árnyjátékba vonták a zenészeket, s végre nem a szemembe világító reflektorokkal kellett foglalkoznom. Rebecca a címadó dal felkonferálásakor utalt a palesztinok elleni népirtásra, megjegyezte, hogy „Free Palestina”, amiért extra jó pontot érdemel. A sokat hallgatott Little Bird album után élőben is felemelő volt hallani az olyan szerzeményeket, mint az Autumn, vagy a nagy lélegzetű The Truth. Nagyszerű koncert volt.
A Bell Witch-et már láttam néhányszor, de mivel a csapat minden ízében unikum, a rendhagyó élmény nagyjából garantált. Amit a The Keening kapcsán elmondtam, annak az ellentéte áll érvényben a duó esetében, ugyanis Jesse Shreibman dobos hangszerek sokaságát szólaltatta meg egy ültő helyében. Mivel ketten vannak, úgy tudták „belakni” a színpadot, hogy annak két oldalán helyezkedtek el, a dobokat 90 fokkal elfordítva a jobb oldalon, vele szemben pedig Dylan Desmond állt sokhúros basszusgitárjával. Mivel a csapatnak maratoni hosszúságú lemezei, szerzeményei vannak, az egész zenei koncepció rendhagyó, így nincs lehetőség korábbi lemezek felidézésére. Nagyjából egy album hozzávetőleges élő elmesélésére nyílik lehetőség – a Bell Witch ilyen téren is kuriózum…
Leginkább pedig azért, mert doom metalt ennél lassabban már aligha lehetne prezentálni. Érdemes volt vetni egy pillantást Jesse Shreibman dobfelszerelésére, hangszerparkjára, mert nem mindennap lát az ember ilyen arzenált. A lábgép mellett orgona-pedálok sorakoztak, ugyanis Jesse lábbal megszólaltatott orgonajátékkal kezdte, majd fejezte be a koncertet, Dylan pedig fokozatosan csatlakozott társához. Az ütős háta mögött nagy kínai tányér foglalt helyet, mellette pedig egy hosszú, csőszerű hangszer, ami megütve, szépen csengő, telt hangot adott. A másik oldalon effektpanelt helyezett el Jesse, s ilyet is ritkán látni: két dobütés között csavarintott rajtuk egyet-egyet. Technika és zenei határtágítás, kísérletezés és zenei terjeszkedés eleven megtestesítője a Bell Witch: olyan zenei kihíváskeresés, ami ugyanakkor nem teszi élvezhetetlenné a kísérletek eredményét. Természetesen csak azok számára, akik a doom legtávolabbi, legnehezebb vidékeire is elmerészkednek.
A legutóbbi koncerten a csapat állandó kollaborátora, Erik Moggridge is elkísérte a csapatot, amikor is a vele készült Stygian Bough albumot adták elő, most azonban a legutóbbi sorlemez, a The Future’s Shadow Part 1: The Clandestine Gate volt műsoron. Természetesen nem a teljes 83 perc, azonban a legjavát elénk tárta a duó. Kommunikációra itt sem kellett felkészülni, a zene beszélt a tagok helyett is. A duó-felállás a legkülönlegesebb olyan értelemben, hogy itt két ember maximális egymásra hangolódásáról szól a mű, s erről újfent meggyőződhettünk, midőn Jesse ütötte a lassúnál is lassabb ritmusokat, Dylan pedig érdekesen kitekert kéztartásokkal „varázsolt” a hangszer nyakán. Nem konvencionális módon szólaltatta meg a súlyos basszus-riffeket. A Bell Witch kínterhesen lassú doomjában szinte alig lehet nyomon követni a ritmusokat, a két pergőleütés közötti időtáv annyira szét van húzva, hogy sok lehetőség adódik a játékra, „fillekre”, sőt, mint fentebb jeleztem, az effektek kezelésére is. Ez Desmondra is érvényes: a tág keretek között ő is szabadon gerjeszthette a doom-hangzásokat, s csak bizonyos pontokon kellett egymásra figyelni, hogy úgymond összetalálkozzon a játék.
Mint a lemezeken, a fellépésen is megfigyelhető volt a megkomponáltság: A bevezető orgonaszó után súlyos doomba fúlt a zene, majd többször is halk, torzításmentes dallamokat pengetett Desmond, hogy erősödő viharként térjen vissza a doom-örvénylés. Míg Desmond dallamszerű kántálásokat hallatott, addig Shreibman mély hörgésekkel telítette fejmikrofonját, s a helyiséget, nem megfeledkezve arról, hogy a ritkán látható színpadkép következtében középen üresen maradt hely mögött is legyen „táplálék”: vetítéseket láthattunk. Komolyabb jelentést nem látnék bele a képsorokba, inkább a zene hangulatfolyamának vizuális kiegészítőiként szolgáltak.
Egy olyan zenekar, mint a Bell Witch annak megállapítására is tökéletesen alkalmas, hogy merre tart manapság az extrém zene, hogy milyen messzeségekbe képesek egyes zenészek eljutni. A Bell Witch lemezei, koncertjei tökéletes terepet biztosítanak e megfigyelésekhez.
—beszámoló: Milán Péter
–fotó: Kovács Lili
