Írta: Schmidt Péter
A brit progrocker Arena legutóbbi, 2022-es budapesti koncertjének különlegességét – az éppen aktuális új album promotálásán és Damian Wilson élő bemutatkozásán túl – a frontember születésnapja adta, ami akkor extra töltetet adott az egyébként is remek hangulatú estének. Ilyen apropó most nem adódott, Budapest csak egy „szimpla” állomása volt a háromikszes jubileumi turnénak, azonban a jókedv így is hamar eluralkodott, a színpadon és a szellősen belakott nézőtéren egyaránt.
Az előzenekar nélkül, pontban 8 órakor a deszkákra lépő brigád nótafelhozatala egyébként – jubileumi áttekintés ide vagy oda – erősen fejnehéz volt a legutóbbi album irányába, míg az általam leginkább favorizált Rob Sowden-éra kissé mostohán lett kezelve. Konkrétan a nálam személyes kedvenc titulust viselő Contagionról nem is játszottak semmit. Emögött persze olyan szándék is munkálhatott, hogy ne legyen túl sok átfedés a megelőző néhány turné programjával – ki tudja?
Úgy egyébként viszont azért elég jól átfogta az életművet a setlist, az egészen korai korszakból éppen úgy merítettek, mint az újabb keletű anyagok kevésbé nyilvánvaló dalaiból. A pár perccel két óra feletti játékidőt mindösszesen 15 nótával töltötték ki Nolanék, mellőzve a ráadásblokkos levonulós-visszatapsolós bohóckodást, és némileg lazítva a műsor feszességét egy rakás jópofa sztori felidézésével. Ez utóbbiakkal főleg az alapító/agytröszt billentyűs szórakoztatott minket, amibe aztán időnként így-úgy a többiek is bekapcsolódtak. És ahogy az Arena elegáns vonalvezetésű zenéje tipikusan brit „termék”, éppen úgy igaz ez arra a fajta szikár humorra is, amivel ezeket a kis szöveges szösszeneteket tálalták. Komolyan, simán megnéznék-meghallgatnék tőlük egy muzsikálás nélküli, stand-up jellegű sztorizós produkciót is, annyira vicces és egyben stílusos volt a dolog.
No de az este azért alapvetően mégiscsak a zenélésről szólt, abban pedig ezúttal sem volt hiba, sőt. Eleve baromi jól és szépen szólt a hangcucc – ezt mind az Analog, mind az Arena esetében megszokhattuk már -, és hát a hangszeres meg vokális teljesítményekkel sem okozott csalódást a zenekar, többedszerre sem. Ahogy 2022-ben, úgy az ex-Threshold-frontember Damian Wilson most is brillírozott – nála számomra az a leginkább érdekes, hogy bár hangszíne jócskán élesebb és metszőbb, mint elődeié, a régi nóták hallatán mégsem volt diszkomfort-érzetem egy pillanatig sem. Olyan magától értetődő volt az ő orgánumával hallgatni ezeket a korábbi szerzeményeket, mintha eleve a hangjára íródott volna valamennyi. Az pedig ezek után már csak extra bónusz, hogy frontemberként is mennyire meggyőző és szimpatikus figura. Egyszerűen süt belőle valamiféle mélyről fakadó derű és melegszívűség, ami főleg azokban a pillanatokban jött át, amikor a közönséget bevonva énekelt, egyenként az első sorokban állók szemébe nézve. Különleges mozzanat volt, amikor az Equation (The Science Of Magic) nótát a nézőtérre lejőve adta elő, fel-alá járkálva-szaladgálva a publikum közepén. No meg hát ahogy énekelt, na! Az ütött csak igazán nagyot.
Az első igazán komoly libabőrt a negyedikként elővezetett How Did It Come To This?-ben okozta, hogy aztán újra és újra meglepjen valami frenetikus hajlítással vagy pazarul kitartott magas hanggal – nem egyszer „szárazban”, hangszeres kíséret nélkül. Nem mellesleg a vokálokba a többiek is igen komolyan odatették magukat, legfőképpen Nolan és John Mitchell jeleskedtek e téren. Utóbbi gitárjátéka szintén nagyon komoly történet – ahogy szép komótosan pakolja egymás után a hangokat, abból különösebb virgázások nélkül olyan dallamfolyamokat alakít, amik Clive billentyűtémáival együtt az Arena zenéjének velejét jelentik.
A Marillion alapítótag dobos, Mick Pointer ősz szakállat eresztve, egy némileg szürreális rövidgatyában adagolta a ritmusokat (sőt, egy dalban még fuvolát is ragadott!), a Ted Nugent-fejű basszer, a westernkalapos Kylan Amos hathatós segítségével cselekedve mindezt. Habár a teltháznak közelében sem jártunk, azért vészesen csekélynek sem mondanám az érdeklődés mértékét, az pedig nagyon lejött, hogy aki itt megjelent, az tényleg tudta, hová érkezik. Ha egy ilyen mindvégig hangulatos koncerten lehet egyáltalán csúcspontokról beszélni, akkor ezt a címet én a nagyszabású Moviedrome-nak, a Pepper’s Ghost albumos (Don’t Forget To) Breathe-nek meg az új lemezes Life Goes On-nak adományoznám megosztva, felemlítve még az örökös záró Crying For Help VII-t, ami szokás szerint össznépi éneklésbe torkollott.
Tudnak jók lenni a stadionos-sportcsarnokos-arénás (hehe), hiperlátványos gigakoncertek is, de azt az élményt, amikor a frontember fél lépéssel előtted állva az arcodba énekel, vagy az érkezőket a bejáratnál egyenként kézfogással üdvözli – nos, ezt csak az ilyen bensőséges klubbulik képesek megadni. Koncerteket nem pontozunk, de ha mégis erre vetemednénk, akkor ez nálam 9,5/10 lenne (a mínusz fél pont a Contagion hanyagolásának köszönhető).
–
