(írta: Milán Péter)

Alapvetően jó dolognak tartom, ha egy turnéra különböző jellegű zenekarok verődnek össze, mert így lehetőség nyílik új csapatokat, hangzásokat megismerni. Igaz, nemrég azt írtam, hogy lemezen szeretek új formációkkal megismerkedni, azonban ha egy új név valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva kíváncsivá tesz, akkor pozitív lehet az élő találkozás. A mára már elég nagy névnek számító Alcest két érdekes alakulatot vitt magával erre az európai túrára.

Mint a névből sejthető volt, Benelux-társulattal kezdtük az estét, ezen belül is egy belga duóval. Az Amenra vagy inkább a Church Of Ra-szerveződés sok zenészt/művészt tömörít Belgiumban, akik a legkülönbözőbb zenei és egyéb területeket járják be kiadványaikkal, fellépéseikkel. Az Amenra tagjai valamennyien nagyon aktívak, esetünkben Tim De Gieter basszusgitáros az érdekes, aki a számomra ismeretlen bandákban játszó Siegfried Burroughs dobossal alkotja a Doodseskader nevű duót. Mindketten használták a hangjukat is a koncerten.

Amit a két zenész együtt előadott, azt nehezen tudnám összefoglalni; valahogy a két album, amit előzetesen meghallgattam, nem volt olyan talányos, mint ez a koncert. Első impresszióként azt állapítottam meg, hogy olyan a zene, mintha a Godflesh egy kevésbé gitárcentrikus változatát hallanám, azonban ezenkívül ezer dolog hallható bizarr számaikban. Ellensúlyozva azt, hogy csupán ketten vannak a színpadon, a belga kettős nagyon dinamikusan játszott, sőt, mozgott a színpadon. Még Siegfried Burroughs is. A fura kinézetű, vékony De Gieter nagy pókként szökdécselt, ugrált a színpadon, s közben kiabált, ordított, mélyen hörgött, néha tán énekelt is, ahogyan az eklektikus produkció adott dala megkívánta. Márpedig ezek a dalok sok mindent kívántak, mert az elektronikától a krautrockon át a Nine Inch Nails-szerű indusztriális rockig, darkos elemekig minden volt itt, mint a búcsúban, ahogyan mondani szokás.

A duó minden téren megpróbált újító lenni, Burroughs sem csak úgy dobolt, ahogyan az egy rockbandában illik, hanem más ütem- és ütésfajtákat is bemutatott. Közben a zenészek mögött, a vásznon érdekes vetítések zajlottak. Sok zenekarral találkoztam már, ahol a háttérben mozgóképeket sugároztak, s mondhatom, ezek a jelenetek, színhatások, képmontázsok, kaleidoszkópszerű képsorok, melyek között gyanítom, hogy megváltozott tudatállapotra jellemző kockák is voltak, kifejezetten érdekesnek tűntek és megfelelő látványkeretet adtak a nehezen megfogható zenének. A koncert közben az jutott eszembe, hogy bizonyos kortárs zenészek, jelesül a Doodseskader, valójában a zene dekonstrukcióját végzik. Ízekre szedik a bármily tág értelemben is hagyományosnak tekinthető formákat, szétszerelik, dekonstruálják őket, majd a kapott miriádnyi elemből állítanak össze zenei Frankensteinként egy új struktúrát, remélve, hogy életre kel az általuk felépített organizmus. Nos, élőnek tűnt amit a Doodseskader bemutatott, de számomra kicsit sok volt az elem, és a velük való játszadozás. Lemezen összeszedettebbnek tűntek.

A Metal Archiveson talált két Svalbard nem egyezett meg azzal a társasággal, amely másodikként következett ezen az estén, s mivel tovább nem kutattam, a koncerten szembesültem először a zenekarral. Angolokról van szó, s ők már jóval közelebb álltak ahhoz, ami konvencionális rock-területnek tekinthető. Mint utóbb olvastam, poszthardcore a keret, amiben a britek mozognak, s ugyan elég cseppfolyós felosztások ezek, van bennük igazság. Emellett természetszerűleg a metal egyes ágaival is létezik közös halmazuk. Mindez kiderült a koncert alapján.

A Svalbard legutóbbi lemeze, a The Weight Of The Mask egy évvel ezelőtt jelent meg, ennek a háttérvásznát feszítették ki a színpad mögött, s valószínűleg erről játszottak a legtöbbet. A műsor nem lett volna rossz, ha a hangzást sikerül elfogadható szintre beállítani. Ez azonban a koncert végéig sem jött össze. Hiába volt elvileg és gyakorlatilag is két gitáros a színpadon, ha egyiknek a hangszerét sem lehetett hallani. Legfeljebb némi torz zúgást. Középen állt az énekesnő/gitáros, aki dallamosan is és csúnyán is énekelt, akárcsak a másik gitáros, akinek a hangja teljesen olyan volt, mintha a fiatal Tompa (At The Gates) rikácsolását hallottam volna. Egyébként kolléganője hasonló tónusban sikított. A hangzás súlyos fogyatékosságait tekintetbe véve nagyobb hangsúly esett a dobos játékára, aki sokszor egészen érdekes, nem megszokott dobképleteket, ritmusokat adott elő. Számomra ez volt a Svalbard legvonzóbb tulajdonsága. Maga a zene a crust-core, a new school hardcore és némi death metal keverékeként írható le: érződött a fantázia a produkcióban. Csak a koncertmegszólalás ne lett volna annyira gyatra.

A pont 25 évvel ezelőtt alakult Alcest a 21. századi metal egyik legyegyedibb hangzásvilágát alakította ki, s Neige énekes/gitáros/zenekarvezető az első pillanattól ezen a koncepción dolgozik. Már sokszor láttam élőben a csapatot, mindig jók voltak, de ez a fellépés különösen bensőségesre sikeredett. A csapatra mindig jellemző volt egy nagyon igényes, a zenéhez hasonlóan egyedülálló vizuális, szinte meseszerű látványvilág, ami a lemezek kiállítását és a koncerteket egyaránt jellemzi. Elég későn kezdtem el hallgatni a nyáron megjelent Les Chants De L’Aurore című idei albumot, s nem túlzás: ez az eddigi életmű egyik legjobb darabja. Nem túl figyelmes hallgatással úgy tűnhet, hogy a csapat most is ugyanazt nyújtja, mint eddig, vagyis nagyjából a black metal és az atmoszferikus rock elegyét, azonban a dallamok egészen szinten kifinomultak, s ez még magasabbra helyezi a franciáknál eleve komoly nívót.

Neige és csapata nagyon ért a hangulatteremtéshez. Roppant érdekes, hogy ugyan alapvetően metalzenéről van szó, a műfajban honos érzelmi megnyilvánulások, a melankólia, a szomorkás érzések úgy jelennek meg, hogy egyáltalán nem nyomasztóak, inkább egy keserédes színezetet öltenek fel és kellemesen nosztalgikus (tehát nem frusztrációból, a jelen nyomorából fakadóan nosztalgikus) érzést keltenek a hallgatóban. Ezt képekben, festményekben, illusztrációkban és a színpadi millió megteremtésében is érvényre tudják juttatni. A csapat egy kisebb arborétumot, ornitológiai parkot állított fel maga körül, s az oldalt elhelyezkedő függőlegesen lépcsőzetes pányvák és a közülük kiszűrődő fények egészen pazart hatást keltettek. A hátul kitett madármodellek sem keltettek múzeumi vagy panoptikumi sterilitást, inkább szimbolikus és valahogy megnyugtató volt a jelenlétük.

A zenekar elhelyezkedése nem követte a sémákat. Neige a színpad baloldalán foglalt helyet, mögötte, feljebb ült és dobolt Winterhalter, a másik oldalon, szintén felül, az állandó koncertbőgős, Indria játszott, előtte lent pedig az élő felállás negyedik régi embere, Zero gitáros/háttérénekes állt. Erre a műfajra és az Alcestre sem jellemző a deszkák felszántása, a színpad szétdúlása, azonban látszott, hogy mindannyian élvezik a zenélést. Introvertált a művészetük, ilyenek a tagok is, de a dalokat, a játékot belül valódi izzás hevíti, s ez a kitűnő hangzással megtámogatott műsorból valósággal áradt. Az új album első három dalával kezdtek, s a dallamokból áradó szépséget szinte alig lehetett befogadni, itt élőben olyan megszokszorozódott erővel hatottak a Komorebi, a L’Envol és az Améthyste tündérmesébe illő melódiái. Neige kétségtelenül múzsa által homlokon csókolt alkotóművész/zenész, mert ezeket a dallamokat csak ilyan sugallat hatására lehetséges megírni és formába önteni.

Szerencsére az Alcest nem az a zenekar, amely elfelejti a régi lemezeket, így játszottak a kedvencemről, az Écailles de Lune-ról (Écailles de Lune – Part 2) és a Souvenirs D’un Autre Monde debütalbumról is előadták a címadó tételt. Az Alcest jelenlétét jó értelemben vett profizmus jellemezte, ahol minden elem a helyén van, de ez nem gépiességet, hideg rutint jelent, hanem azt, hogy minden „objektív” eszköz (biztos hangszeres tudás, jó hangzás, remek színpadkép) rendelkezésre áll ahhoz, hogy a zenészeknek már „csak” élveznie kelljen a játékot. Ez mindannyiukon látszott. Zero a lágy, sajátos dallamokba sokszor besegített Neige-nek, ebben a csapatban nem adódhatott abból fakadó hiányérzet, hogy élőben kimaradnak lemezen hallható finom részletek. Indria pulzáló basszusgitárja és Winterhalter érzően, értően fifikás dobolása a ritmusszekcióba is belevitte azt a pluszt, ami az Alcest zenéjét elevenné, lüktetővé varázsolja.

Hallhattunk számokat Spiritual Instinct albumról, de a Kodama és a Les Voyage De L’ Âme is képviseltette magát egy-egy számmal. Egyedül a Shelter maradt ki, de mindent nem lehet belesűriteni egy koncertprogramba. Így is dicséretre méltó, hogy az Alcest a ráadásokkal együtt kb. 90 percet játszott, ami a szinte sebészi pontossággal 60 percesre belőtt koncertek időszakában nagyon ritka jelenség. A kvartett tagjai lassanként levonultak a színpadról, Neige egyedül maradt fent és énekelte az új lemez álomszerű búcsúdalát, a L’Adieu-t. Az Alcest lemezei, koncertjei megvalósítják a művészet azon aspektusát, hogy az átélő, szemlélő, hallgató általa egy szebb-jobb világba kerül, optimális esetben ezt a megélést a koncertélmény után még hosszú ideig fenn lehet tartani.