Niklas Ennvik a svéd fiatalember neve, aki 2021-ben Nico Dhemus néven hozta létre egyszemélyes formációját. Egy EP és két album után új nagylemeze már Dormant Ends név alatt jött ki tavaly év végén – a névváltoztatás oka számomra ismeretlen, az viszont biztos, hogy az alapvető zenei irány nem módosult. Korai Iron Maiden és Thin Lizzy a régi hatások legkonkrétabbjai, a kortársak közül pedig zeneileg és produkció terén a Haunt, az énekdallamok és az orgánum tekintetében pedig a Year Of The Goat lehetnek igazodási pontok. Utóbbi formáció kapcsán megemlítendő a hozzájuk hasonlatosan obskúrus-ködös hangulatvilág is. Mindez pedig 8 darab, átlagban 3-4 perc körül mozgó dalban ölt testet – a teljes játékidő ennek megfelelően kissé karcsú, 27 perc mindösszesen, amit azért pár szerzeménnyel még megtoldhatott volna Niklas barátunk. No mindegy. Az viszont biztos, hogy ez a szűk fél órányi muzsika abszolút hangulatos és magával ragadó, a végeredményen pedig cseppet sem érződik az egyszemélyesség, tehát hogy a srác mindent egymaga játszott és énekelt fel. Ha konkrétan nem ismerem eme tényt, magamtól biztosan nem jut eszembe, annyira gördülékeny és úgymond zenekarszerű a végeredmény. Nem tudom, van-e ilyesmi tervben Niklasnál, de egy színpadképessé kikerekített felállással ezek a nóták élőben is jól működhetnének. A Heart Of Darkness, az Insidious vagy a záró Death Creeps In The Darkness kimondottan erős darabok mind zeneileg, mind atmoszféra szempontjából – utóbbi megteremtésében Niklas sejtelmesen fátyolos énekhangjának különösen fontos szerepe van. A karcsú játékidőért kissé orrolok, emiatt azért aztán egy ponttal  lejjebb is húztam a végső értékelést, bocsánat. Ez azonban ne riasszon el senkit, tényleg érdemes meghallgatni ezt az albumot.