Eláruljuk a nagy titkot: már tokkal-vonóval a fiókban az új Depresszió-album! A srácok pedig, mint akik jól végezték a dolgukat, elmentek nyaralni. Immár negyedszázada a hazai metal színtér állócsillaga a zenekar. Rájuk lehet építeni: kiváló muzsika, rendszeresen érkező albumok, élvezetes élő bulik… a rajongóknak könnyű dolguk van. Halász Feri énekes/gitáros/dalszerző/zenekarfőnököt egy nappal a stúdiómunkák befejezése után, a nyaralás előtti órákban kaptuk el, hogy még idejében megtudjuk, mire számíthatunk a bandától a következő hónapokban.
Szöveg: Cselőtei László · Fotó: Rosta A. Márk
–
Vannak azok a rocksztárok, akik totál szét vannak csúszva, zenélnek, buliznak, úgy nagy általánosságban azt sem tudják, merre az előre. És vannak azok, akik a kezükben tartják a sorsukat. Nekik sem kell a szomszédba menni egy kis feelingért, de azért a mindennapjaikban tudatosak, rajta tartják a kezüket a zenekar ütőerén. Nem a rocksztárságra, hanem a zenére koncentrálnak. Halász Feri az utóbbi tábort erősíti. Ha kell, laza, felmegy a színpadra és ezerrel zúz, de ha arról van szó, akkor jegyzetfüzettel a kezében ül a kiadóban, minden nap elvégzi a csapat körüli teendőket, hogy a gépezet egy pillanatra se álljon meg.
„Várj egy percet, itthon vagyok és be kell csuknom az erkélyajtót, mert nagy a zaj. Mikor költözne a szomszéd, ha nem szombaton késő délután?!” – jelezte Feri rögtön, ahogy becsatlakozott a messengeres videóbeszélgetésbe.
Hol is van az otthon jelenleg?
„A XXII. kerületben lakom. Ezt a lakást még korábban, legénylakásnak vettem. Egy szép kis társasházban van. De bővülnénk családilag, szóval lehet, hogy változik majd a lakcímem.”
Ez sejtelmesen, de igen pozitívan hangzik! A zenekarral már 25 éve vagytok részei a hazai könnyűzenei életnek, de, legalább is, ha jól emlékszem, sosem szerepeltetek a médiában bulvárhírekkel. Az ilyen magánjellegű infókat mennyire szoktad megosztani a nagyközönséggel?
„Nagyon őszinte leszek. Semennyire sem szerettem volna a bulvársajtó része lenni. Ami nálunk magánélet, az okkal magánélet, nem szeretnénk kiteregetni, ezzel szerepelni a magazinokban. Nekünk a zene, a szakmai hitelesség mindig sokkal fontosabb volt. Ez az egész zenekar erre épül. Bizony, sokszor jóval könnyebb lett volna valami kamu hülyeséggel bekerülni a hírekbe és így ismertségre szert tenni. De ez nem mi vagyunk. Nagyon ritkán elmondunk a magánéletünkről ezt-azt a rajongóinknak, mert jól esik megosztani másokkal az ilyen jellegű örömeinket is. De ez sosem kérkedés, vagy valami marketingcélzatú megnyilvánulás. Ezek éppen ezért nem a hivatalos zenekari Facebook-oldalon történnek. A mi egyéni oldalaink amolyan félig magán, félig hivatalos felületek.”
.
Arra van szabályendszeretek, hogy ki milyen információt, mikor és hol osszon meg?
„Ha van valami hivatalos infó, például egy klipmegjelenés vagy egy turnébejelentés, akkor persze, van erről szó, de a zenekari kommunikáció túlnyomó részben a hivatalos oldalunkon keresztül történik. Van köztünk, aki azért nem annyira aktív a közösségi médiában. Egy időben gondoltunk arra, hogy sokkal tudatosabbak legyünk ebben a kérdésben, de hosszú távon azt látjuk, akkor a legjobb, ha mindez organikusan történik. Rockzenekarként egyébként is sokkal nehezebb érvényesülni a közösségi média világában. Mert – tényleg minden rosszallás nélkül, de – ha egy popénekesnő kitesz magáról egy bikinis fotót, és mellé leírja, hogy egyébként mindjárt jön az albumom, akkor rögtön kap egy csomó lájkot és megosztást. Mi nem tudunk és nem is akarunk bikinis fotókat kirakni magunkról!” (nevetünk)
Ma Magyarországon mennyire lehet rocksztárnak lenni?
„Én a magam példáján azt látom, hogy ha mondjuk elmegyünk turnézni, akkor, ha nem is egy A listás sztár szintjén, de megvan ez a feeling. Tehát, ha a saját közösségünkben vagyunk, akkor érzem a közönség szeretetét. Ha elmegyek egy koncertre szórakozni, akkor sokan odajönnek üdvözölni, közös fotót készíteni, beszélgetni, dedikáltatni. És ez alapvetően mindig azon a szinten mozog, hogy meg tudok maradni a tömegben a közönség között, mondjuk meg tudom nézni egy másik zenekar koncertjét anélkül, hogy állandóan másra kéne figyelnem.
Nyilván, amikor saját koncertünk van, akkor ez egy sokkal felfokozottabb dolog. Ilyenkor kereteket kell teremteni mindennek. Azért is, mert lehetetlen mindenkivel beszélni, fotózkodni, mondjuk egy fesztiválos rendezvényen akár több ezer emberrel személyesen kommunikálni. Muszáj a produkcióra koncentrálni, elvégezni a feladatunkat, amiért odamentünk. A hétköznapokban viszont egészen normálisan tudunk élni. Az átlagembereknek itthon fogalma sincs arról, hogy kik vagyunk. Persze, a rockzene-rajongók felismernek minket, odajönnek hozzánk, de ez abszolút kellemes, tolerálható szinten mozog, jóleső érzés, amit mindnyájan tudunk kezelni.”
Te azok közé tartozol, akik élvezik a rajongók figyelmét, vagy sokkal inkább szeretnél észrevétlen maradni a hétköznapokban?
„Én alapvetően örülök az ilyen dolgoknak. Jól esik, ha elismerően szólnak a munkámról, ha közvetlen visszajelzést kaphatok arról, milyen örömet tudtam okozni a zenémmel. Persze van, amikor nem vagyok abban a hangulatban, hogy hirtelen nekiálljak smúzolni, de tudom, hogy annak akivel találkozom, adott esetben mennyire fontos, hogy beszélhet velem, kifejezhesse az elismerését, a rajongását. És ezt mindenképpen tolerálni kell. Ugyanis jól tudom, fordított esetben nekem is jólesne mindez. Tudod, ezt a zenekart még mindig elsősorban a lelkesedés hajtja. Hiába régóta ez most már a munkánk és ezzel keresünk pénzt, a fő hajtóerőnk még mindig a lelkesedés, az a tűz, ami mozgat minket.”
Megfordítva a dolgot, lenne olyan rocksztár, akihez odamennél, hogy beszélj vele, közös fotót készíts?
„Amikor elkezdtünk nagyobb zenekarokkal együtt játszani fesztiválokon, akkor elfordult ilyesmi. Mindannyiunk kedvenc gyerekkori kedvence a Korn. Amikor egy napon léptünk fel, akkor mi is megkérdeztük a menedzsmentjüket, hogy lehet-e találkozni velük, készíthetünk-e közös fotót? Amiből az lett, hogy egy egész napot együtt töltöttünk el a backstage-ben. Persze, csak akkor zavartuk őket, amikor láttuk, hogy ez nekik is jólesik, nem tolakodtunk. És nagyon jó érzés volt, hogy mennyire értékelték a társaságunkat. És meg is hálálták a hozzáállásunkat. Kizárólag nekünk engedték, hogy fotózkodjunk velük, kaptunk ajándékokat, csak a zenekar számára készült csuklószorítókat, több százezer forint értékű dobkiegészítőket. De abszolút értem azt is, ha valaki nem akar találkozni. Ezek a zenekarok hónapokig úton vannak, minden este meg vannak feszítve, egy turné nagyon kimerítő tud lenni. És az is igaz, hogy amikor ebben a közegben mozogsz, te is, ők is a backstage-ben élnek, akkor már nem pontosan ugyanazt jelenti egy kedvenceddel, egy rocksztárral találkozni, mint amikor egyszerű rajongóként történik veled mindez.”
Külföldi bandáknál nagy divat meet & greeteket, speciális jegycsomagokat árulni. Ti éltek ezekkel a lehetőségekkel?
„Általában nem. Ennek elsősorban logisztikai okai vannak. Az időbe nem férnek bele ezek a dolgok. De a legutóbbi, jubileumi koncertek alkalmával azt gondoltuk, legyen meet & geet, legyen dedikálás. Igyekeztünk elég időt is fordítani rá. Az egész Barba Negrán át oda-vissza kígyózott a sor. Megható volt a hatalmas érdeklődés, de eléggé rohamtempóban kellett mindent csinálni, ami nem volt annyira jó.”
Most elmentek kicsit nyaralni, de mi történik majd utána? Minden részletet kidolgoztatok már az év második felére?
„Igen, a 25 éves jubileumi turné dátumait már bejelentettük. A két, év végi záró rendezvény részleteinek közzétételével még várunk, de minden más nyilvános. Ősszel lemezbemutató turné lesz, hiszen már készen vagyunk az albummal, csak megelenésre vár.”
Ezek szerint a végére értetek a stúdiómunkának?
„Annyira, hogy éppen tegnap volt az utolsó nap, amikor az anyagon még simításokat végeztünk. Most döntöttük el, hogy melyik dal melyik után jön, melyik hogyan induljon és fejeződjön be, mekkora szünetek legyenek az egyes nóták között. Tudod, sokan mondják ezt és nagyon igaz, hogy nincs befejezett lemez, csak abbahagyott! (nevetünk) Az ember ilyenkor mindig soknak érzi az elvégzett munkát, de mindig benne van az is, hogy még ezen is, azon is tudna tovább molyolni. De így, most visszatekintve az elmúlt időszakra, talán tényleg nem dolgoztunk soha annyit új albumon, mint ezen.”
Ez miért történt így? Csak azért, mert volt rá időtök, vagy mert az előző lemezt túl akartátok szárnyalni?
„Az az igazság, hogy az idő előrehaladtával egyre feljebb kerül az ingerküszöbünk. Tudod, már beszéltünk róla, hogy nem vagyunk az a zenekar, amely különböző marketingtrükkökkel próbálja eladni magát. Mi inkább dolgozunk többet, és választjuk a nehezebb utat, minthogy vállalhatatlan kompromisszumokra kényszerüljünk. Szerintem ez egy normál rockzenekari attitűd. Nekünk a zenei minőség a legfőbb fegyverünk.
Az előző album, pláne a körülményekhez képest nagyon jól sikerült, de rendkívül nehéz körülmények között született. Tudom, sokan úgy gondolták, hogy a zenészek a covid alatt úgy is otthon vannak, így aztán több idejük jut zenét írni. Csakhogy az íráshoz kellett volna egy kis inspiráció. De ha be vagy zárva a négy fal közé, akkor az igen ingerszegény környezet. Ráadásul a zenélés egy közös, kreatív folyamat a társaiddal. A kijárási tilalom ezen sem segített.
Mindehhez hozzájött, hogy mindannyiunknak a feje tetejére állt a magánélete emiatt. Volt, akinek pozitív, volt, akinek negatív irányban. A befejező munkáknál a kliprendező eltörte a lábát, a grafikus felmondott túlterheltség miatt. Ami közbejöhetett, az közbejött. Ez odáig fajult, ami még sosem történt meg velünk azelőtt, hogy a lemez megjelenési dátumot el kellett halasztanunk három héttel.
Hát, ezúttal azt akartuk, hogy semmi ne jöhessen közbe. Hogy minden szempontból nyugodtan, jó körülmények között tudjunk dolgozni és ezzel fejeljük meg az előző teljesítményünket. Hogy ez sikerült-e? Azt majd az idő és a rajongók döntik el. Nekem is mindig kell egy kis idő, hogy objektíven tudjak tekinteni az aktuális munkára, de én most azt érzem, hogy ennyire egységesen erős lemezünk még nem született. Ritka, amikor az ember eljut odáig, hogy azt érzi, már úgy is jó lenne, ahogy addig megcsinálta, de azért nekifut mégegyszer, hogy tovább dolgozzon a témán. Nem mondom, megszenvedtem, megszenvedtünk ezért az eredményért, de biztos vagyok abban, hogy megérte.”
A dalírásra vagy a stúdiómunkára gondolsz inkább, a ’megszenvedést’ illetően?
„Minden szempontból gondolom. Volt, hogy már késznek gondolt dalt szedtünk ízeire, mert nem éreztük benne azt a pluszt. De a hangzáson is folyamatosan csiszoltunk. Az mondjuk nagy segítség volt, hogy ezúttal mindenki aktívabb volt nótaírás ügyben. Sok jó ötletből tudtunk választani. És vettük a fáradságot, lefolytattuk azokat a szakmai vitákat, amelyekre szükség volt, hogy semmi se legyen a szőnyeg alá söpörve. Már csak azért se, mert tudjuk, hogy általában, ami mind a négyünknek tetszik, az megtalálja az utat a közönséghez is.”
Te mennyire érzed magad diktátortípusnak? Vagy inkább a demokrácia uralkodik a zenekarban?
„Már az elejétől úgy gondoltam, azt éreztem, nekem szükségem van társakra a zenéléshez. De talán régebben nekem volt tisztább képem arról, hogy mit is akarok, akarunk a zenekarral. Ezért az első három lemeznél én terelgettem a dolgokat inkább, azzal együtt hogy már az is közös munka volt. Aztán mindenki egyre inkább bele akart szólni mindenbe. Ezt a módszert sokáig tanultuk közösen. Viták mindig vannak, ez természetes. Ha nagyon döntetlenre állunk ezekkel, akkor általában én igyekszem átvágni a gordiuszi csomót. Szerencsére mindenkinél megvan a racionális belátás. Nem fogunk ölre menni egy nyomorult refrén miatt. (nevetünk) De nem is kell! A legfontosabb, hogy megmaradjon köztünk a jó viszony, hosszú távon is tudjunk együtt dolgozni. A zenekar az elmúlt huszonöt évet szinte ugyanabban a felállásban töltötte, így azt hiszem, jó úton haladtunk.”
–
(Az interjú eredetileg a 2025. júliusi digitális különszámunkban jelent meg.)
-x-
