1995-öt írunk. A death metal szcéna folyamatos változásban van, ahogy korábban is. A műfajt a tengerentúlon meghatározó csapatok – mint a Death, a Cannibal Corpse, az Obituary, a Morbid Angel vagy a Deicide például – a csúcson vannak, de mozgolódik az európai szín, új zenekarok és új stílusok is jelentkeztek már, különösen a skandináv színtér tűnt frissnek és színesnek. Ebbe a környezetbe érkezik meg a Symbolic.
Írta: Kánya Ferenc · Fotó: kiadói archívum
– – –
Chuck Schuldiner, a Death főnöke – aki már kezdő muzsikusként is azt a célt tűzte ki maga elé, hogy mindenki másétól megkülönböztethető zenét játsszon, és aki ezirányú kísérletei közben definiálta a death metal műfaj alaptéziseit – legújabb albumával ismét csúcstámadásra készült.
A Death az 1990-es Spiritual Healing lemez után egyre inkább olyan összetett és innovatív megközelítéseket alkalmazott, amelyek túlmutattak a hagyományos zenei struktúrákon, még azokon a extrém, komplex és technikás zenei szerkezeteken is, amelyeket Chuck korábban maga épített fel. Két olyan korszakos album után, mint a Human és az Individual Thought Patterns, még mindig az volt a célja, hogy eltávolodjon a hagyományos értelemben vett death metal zenei kliséitől, és másképp zenéljen mint bárki más.
Az, hogy Chuck milyen utat járt be muzsikájával és hol közelítette meg leginkább azokat a csúcsokat, amelyeket elérni vágyott, nyilván szubjektív. Vagy véleményes. Chuck maga a Humant tartotta a legjobb munkájának és valóban, ez az album jelentős mérföldkő a death metal történetében, rengeteg rajongó és számos kritikus is úgy tartja, hogy ez a legsikeresebb alkotása. Nekem is a legkedvesebb Death lemezem, amelyet a csapatnak talán a legkiválóbb felállása jegyez.
Ehhez, valamint utódjához képest a Symbolic vitathatatlanul egy következő szint, abban az értelemben, hogy mind a dalszerkezetek, mind a hangszerelés tekintetében változatosabb anyagról beszélhetünk, a megszólalás pedig a Death pályafutásának – azt hiszem kijelenethetem – egyértelműen legjobbja.
Új ötletek megvalósítása, új hangzások és technikák kifejlesztése, újabb műfaji határok átlépése viszont nem érhető tetten olyan mértékben, ahogyan a Spiritual és a Human között volt például, nem ennyire látványos a dolog. Bármilyen profánul is hangzik ez, a formák, a ritmusok, a melódiák, a harmóniák jó részét, vagy azok alapjait Chuck már a Human idején megalkotta, ezekből később a Sounds lemezen, de még a Control Denied The Fragile Art albumán is visszaköszön néhány. Más irányból szemlélve, ezt hívják úgy, hogy stílus.
Még mindig az idővonalon és a zenei evolúciónál maradva, másképp progresszív ez a muzsika, mint a két előző album. Vagy mondjuk úgy, hogy a korábbi, határozottan előremutató, ám jobbára inkább virtuóz-technikás megközelítéssel szemben a Symbolic az, ami igazán progresszívnek tekinthető, a szó lexikális értelmében. Ez az az album, ami minden elődjénél és talán még utódjánál is messzebbre merészkedik a death metal kötött formai világától. Hallatszik, hogy Chuck sokat tanult a zenéről olyan kollégáktól, mint James Murphy, Paul Masvidal, Steve DiGiorgio vagy Andy LaRocque. Nem megy el, nem hajlik el azonban sem a jazz, sem a fúziós zene, az avantgárd, az improvizációs zene, de még a klasszikus heavy metal irányába sem, hanem magába integrálja a hatásait.
A Symbolic dalainak megírásakor valószínűleg nem csupán az számított, hogy technikailag minden részlet a helyén legyen, hanem az is, hogy legyen esztétikája, egyfajta művészi sikkje. Ennek elemei is rendelkezésre álltak és használatban is voltak, de nem ilyen mértékben, ezúttal minden korábbinál több szín és kontraszt – rengeteg sajátos hangkészlettel bíró melódia, sok-sok szóló és instrumentális téma – került a dalokba, és mindez együtt nagyobb kifejező erőt kölcsönzött az anyag tételeinek, mint az tapasztalható volt bármikor azelőtt.
Bajban lennék, ha egy-egy tételt kellene kiemelni példaképp, hiszen bármelyiket ki lehetne emelni ilyen vagy olyan okból: egy formabontó polimodális főszóló, egy tiszta gitáros-perkás bevezető, egy akusztikus flamenco stílusú ellenszólam, egy másfél perces improszerű összekötő-átvezető szóló két, stílusban, hangulatban, ritmusban eltérő téma között, le- majd újra felépített kísérettel, egy tiszta akkordos szólóalap… mindennek több szépsége is van. Sem a Symbolic albumon, sem későbbi munkáiban nem mutatott olyan törekvést Chuck, hogy átnyergelne egy átfogóbb művészi kifejezésmódra, megmaradt a dal formánál.
Az anyagnak viszont fel lehet lelni egy jól kivehető magvát, ez az Empty Words – Sacred Serenity – 1,000 Eyes – Without Judgement – Crystal Mountain – Misanthrope egymást követő hatosa, amelyek dal szinten elkülönülnek ugyan egymástól, de logikailag erős egységet alkotnak, több egymással összefüggő és egymást kiegészítő zenei témát és érzelmi ívet foglalnak magukba, akár egy koncepciózus mű – bár a Symbolic albumot nem tekintik hagyományos értelemben vett konceptalbumnak.
Mint elmondtam, számomra ugyan a Human jelenti a csúcsot a Death zenei egyedfejlődésében, azonban tisztelem és elfogadom azt a véleményt is, hogy a Symbolic a banda legjobb alkotása, hiszen ez az album ugyanúgy magában hordozza a Death egyediségét és minden innovációját, fontossága és hatása a mai napig megkérdőjelezhetetlen.
– – –
Megjelenés dátuma: 1995. március 21.
Kiadó: Roadrunner
Stúdió: Morrisound, Tampa, FL
Producer: Jim Morris, Chuck Schuldiner
– – –
A Symbolic borítóján látható festmény eredetije a korábban a Vouge magazin fotósaként dolgozó René Miville alkotása. A Human és az Individual albumokat követően ez már a harmadik alkalom volt, hogy Chuck a szintén floridai avantgárd művésszel kollaborált. A harsány és egyre inkább műfaji klisévé váló Ed Repka-borítóképek után Chuck vélhetően ezekkel a modern alkotásokkal is a zenei továbblépést kívánta hangsúlyozni. Miville különleges technikája (vegyszeres festés fotópapírra) tökéletesen illeszkedett a Death újításaihoz. A Miville által dedikált 140×165 cm-es eredeti festmény 2020-ban 10 ezer dollárért kelt el egy aukción.
– – –
(A Metal Hammer H magazin 1995. márciusi számában [No. 66] megjelent eredeti lemezkritika.)
DEATH: Symbolic
Kiadó: Roadrunner/MusicDome
Írta: Szarka Joseph / 9
Stílusteremtő. Kevesen mondhatják ezt el magukról, ám Chuck Schuldiner minden kétséget kizáróan a death metal kiagyalói, úttörő muzsikusai közé tartozik. Ki vitathatná el tőle ezt az érdemet, amikor zenekarának neve után keresztelték el a stílust. Eddigi munkásságával nemcsak a műfaj gyöngyszemeit teremtette meg, hanem utat is mutatott az egész generációnak, minden egyes friss alkotásával további lehetőségekre mutatott rá, gátolva azt, hogy a kópiabandák ötlettelensége miatt elhaljon a műfaj.
Új irány. A fokozatos váltás, fejlődés során a Scream Bloody Gore véres hevességétől a komolyodó Leprosyn a letisztulás kezdetét jelentő Spiritual Healingen és a komplexitás végletébe eső Humanen keresztül 1993-ra az Individual Thought Patterns egy tiszta, szó szerint értelmezhető death metalt tárt elénk, melyet a Symbolickal csak tovább csiszolt a társaság. Hihetetlenül fogós témák sorakoznak a kilencszámos albumon, brutális Mercyful Fate-riff a címadó dal elején, ősrégi Metallica-téma a Without Judgement tengelyében, de a stílusra jellemző elementáris megoldások sem maradnak el: iszonyú deathes zúzás a Misanthrope sodrába, sepus vadulás a Symbolicban.
Szemfényvesztés. Amit a négy muzsikus művelt a stúdióban az elképesztő, amit Gene Hoglan (ex-Dark Angel) dobos produkál az albumon bravúros, de mégsem olyan hihetetlen, mint a Human ütős megoldásai. Körvonalaiban lehengerlő intenzitású ritmusokat hoz, de a díszítések, szaggatások megunhatatlanná teszik szédítő játékát. Bár Andy LaRocque ezúttal nem csatlakozott a társasághoz, a szólisztikus részek ismét különlegesek lettek a legcsodálatosabb dalnak tűnő Crystal Mountain óriási klasszicista gitározással záródik. Chuck és újdonsült társa, Bobby Kobale (Koelble) bámulatos munkát végzett, játékuk komoly zenei hozzáértésről s odaadásról tanúskodik. Csupán Chuck éneke maradt csiszolatlan bömbölés, mely barátságtalansága ellenére tökéletesen kiegészíti az alkotás többi vonását.
S a gyűlöletes death metal így vált kiváló zenévé.
– – –
Havi Metal – Zenészfüllel (Mikael Stanne és Jonathan Olsson) – A Jó, a Rossz és a Csúf (Heri Joensen) – Arch Enemy – Brainstorm – Cradle Of Filth – Hangpróba – Sokkoló Korongok / Extra – Mobilmánia – Saber – Ereb Altor – Art Of Disorder – Nagyferó És Csillag Endre – Ann My Guard – Kalapács – Thy Art Is Murder – Dream Theater – Zivatar – Ensiferum – Élő Fém (Pantera, Hardline, The Halo Effect, The Night Flight Orchestra, Saxon, Queensryche) – Klasszikus! (Death: Symbolic) – Old School – Koncertmenü
