Kiadó: Lucifer Rising Records / Írta: Schmidt Péter / 8
Igazán komolyan csak az 1997-es Rhapsody-debüt emelte be Itália nevét a nemzetközi keményzenei színtérre, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne működtek volna már korábban is szép számmal karcosabb hangvételű bandák a mediterrán országban. Ezek közül is az egyik úttörő az 1977-ben Pesaróban megalakult Death SS, akik nagy vonalakban valami olyasfajta, a vizualitásra is nagy hangsúlyt fektető hard rock/shock rock muzsikában kezdtek el utazni, ami több szempontból is erősen viselte-viseli magán Alice Cooper munkásságának a hatását. Olyannyira így van ez, hogy az 1988-as bemutatkozó korongon helyet is kapott az I Love The Dead feldolgozása Coop mestertől. (Fontos megjegyezni, hogy a zenekarnév – amely a Death of Steve Sylvester megnevezés lerövidítéséből jön – bár nyilván szándékoltan provokatív, valójában semmiféle politikai vagy ideológiai töltettel nem bír.) Az ezredforduló környékén volt ugyan egy indusztriálisabb hangvételű kanyarja a formációnak – vö. Brutal Planet, Kill/Fuck/Die -, de aztán hamar visszakanyarodtak a gyökerekhez, és jobbára a bevált recept szerint zenélnek azóta is.
A sorban tizenegyedik album, a koncepciózus-sztorizós The Entity sem tér le erről az ösvényről: viszonylag egyenes vonalvezetésű, könnyen fogható dalokat tartalmaz az anyag (szám szerint épp egy tucatnyit), amik elsősorban nem a virtuóz hangszeres játékkal vagy a komplex dalszerkezetekkel, hanem sokkal inkább borzongató, delejes hangulatukkal tudnak magukkal ragadni. Érdemes megfigyelni ebből az aspektusból a különleges billentyűs hangszíneket meg a rendre fel-felbukkanó női ének- és vokáltémákat – a szövegekkel együtt ezek valóban hideglelős hatást képesek kifejteni. A Death SS fő arca és kvázi névadója, Steve Sylvester (született Stefano Silvestri) ugyanúgy nem egy virtuóz hangszálakrobata, mint ahogy detroiti mestere sem az, de a hangulatteremtéshez kétségkívül nagyon ért, amihez itt szerencsére egész működőképes, jól megírt dalok is társulnak. A nyitó Ave Adonai, az előzetesen már megszellőztetett Dr Jekyll, Sister Hyde, a szinte doomos tempójú Out To Get Me vagy a Ghost módjára ragadósan fogós The Evil Painter kiváló példák erre – de igazából egészében érdemes végigtolni a lemezt, van ugyanis egy jóleső íve, húzása a teljes produkciónak. Nem az eredetiség csimborasszója az új Death SS, ez tény, de a nóták ettől még meggyőzőek, a hangulat pedig visz magával. Picit talán elfogult vagyok, de itt és most megítélem a nyolc pontot az Entitásnak.
