Washington D.C. fenegyerekei a metalcore első hulláma egyik alapcsapatának számítanak, mellesleg pedig ők a legnagyobb favoritjaim a stíluson belül. 2000-es debütálásuk óta bele-belekóstoltak ebbe-abba a göteborgi death metalban gyökerező eszköztáron túlmenően, a HC-punkos pőreségtől kezdve a szinte (az ő viszonylatukban legalábbis) popos dallamokig, de igazi fiaskójuk sosem volt. Legutóbbi albumuk, a 2017-es Godless Prophets & The Migrant Flora csúcsformában mutatta őket, és vitathatatlan, hogy egyidőben nyers, komplex és dallamérzékeny zenéjük a harmadik X küszöbén is kiemelkedő.
Ennek fő okai közé sorolható az őstehetség és a dalszerzés mellett a mindig egy leheletnyit tovább csiszolt, ám változatlanul organikusan megszólaló hangzásvilág, amely a korai időkben utat mutató volt, és nem kevésbé kellene, hogy követendő példának számítson – legalább a stíluson belül – ma is, amikor a legnépszerűbb csapatok rommá effekteznek mindent.
A lemezt felvezető címadó intrója veszélyesen emlékeztet a legújabb Parkway Drive-ra, amely mellesleg sikeresen az aussie-k mellé állított engem. Ám a dal szűk hat perce egy esszenciális DH mesterfogássá áll össze a maga rafinált tempóváltásaival és izgalmas dallamvezetéseivel, ennek tetejében a sajátos módon magával ragadó érzelmi világot tolmácsoló John Henry megunhatatlan hangjával. A Social Bile – de a lemez egyik tétele – sem kőegyszerű darab, itt a HC-punk túladagolás viszi le a fejünket, míg az A Prayer To The Holy Death szokatlanul direkt melo-metalcore jegyeivel lóg ki.
Úgy tud mindvégig ízig-vérig DH maradni az anyag, hogy közben játszi könnyedséggel csipeget a régebben domináló stílusjegyekből és a csapattól szokatlannak számító hatásokból egyaránt. A középtájt elhangzó Amor Fati rövid kompozíciójának melankolikus blues-a mintha egy újabb csavarként borítaná fel az eddigi valós/vélt szabályrendszert, amely a hallgató fejében felépülhetett az új lemez, de akár a csapat kiterjedtebb munkássága kapcsán. Ezt a meglátást csak erősíti a Mausoleum akusztikusból epikussá építkező áramlása, a My Only Regret egyszerű tuka-tukára fűzött finomságai és az újabb ars poeticának bizonyuló finálé.
A temérdek méregerős pillanat ellenére adja magát, hogy csúcspontnak a címadó mellett leginkább a The Nihilist Undone és a fogós klipet kapott One With The Void tekinthető. A Darkest Hour egyszerűen kikezdhetetlen.
