Számos olyan irányzat létezik, amelyek a ’80-as, ’90-es években jöttek létre, vagy bontakoztak ki, s amelyek tökéletesen túljátszottnak, csaknem kimerültnek tekinthetők, amit sok fanboy, aki ezeket kedveli, nem akar tudomásul venni – mindent lehet szeretni, nem ezzel van gond -, azonban a tény tény marad. Ilyen az általam is szeretett epikus doom metal, amiben olykor adódik egy-egy jobb zenekar, vagy lemez, de a műfajt az elmúlt jó négy évtizedben teljesen körbejárták. Épp ezért örvendetes, amikor akad egy-egy előadó, amely képes némi életet lehelni a műfajba. Mint az amerikai Crypt Sermon a vadonatúj albummal.
Nincs szó eget-földet sarkaiból kiforgató dolgokról, azonban a The Stygian Rose című harmadik album első hangjai alapján éreztem, hogy itt átélt dalszerzés, komponálás zajlott. Nem stílusgyakorlat-előállítás, zsáneranyag-gyártás, hanem ihletett hozzáállás a zenéhez. Erről már a nyitó Glimmers In The Underworld meggyőzött. Steve Jansson és Frank Chin riffelése egészen felfrissíti a hagyományos doom metal világát úgy, hogy nem az e műfajban unásig ismert és roppant fárasztó metal-döngetéseket, és az epikus doom kliséit puffogtatják, hanem rendre epikus doom-atipikus témák hagyják el hangszereiket; olyan riffek, megoldások, amelyek a black metalban sem ismeretlenek, lévén gyorsabb pengetések, vagy olyan harmóniák, amelyek nem feltétlenül bevettek a tradicionális doom-kánonban. Én ezt nagy pozitívumnak tartom.
Az eleven, lüktető zene ugyanakkor nem szűnik meg hagyományos doomnak lenni, jók az epikus doom riffek – halld a záró címadó eposzt -, s Brooks Wilson karcos dallamos éneke is tökéletes hang egy ilyen csapatba. A fentebb vázolt megközelítés semmi görcsösséget nem takar, a zene organikus, egyszerűen arról van szó, hogy a Crypt Sermon mind zsigerileg, mind tudatosan arra törekedett, hogy egy kreativitástól izzó albumot készítsen el, ami egyszerre feszegeti és ápolja a műfaj lehetőségeit, határait. És végső soron a dalszerzés nívója volt a fő cél.
A további elemek, a ritmusszekció, az erőteljes hangzás is nagyon a helyén van, a fantasy-szerű borító is illik a műfajhoz. Érdekesség, hogy hatodiknak csatlakozott a Crypt Sermon soraihoz Tanner Anderson, az Obsequiae énekes/gitárosa, aki itt billentyűkön erősít.
Úgy epikus, és úgy doom az új Crypt Sermon, hogy kilép a klisék fullasztó sűrűjéből, hogy megerősített talapzatra állítsa ezt a zenét.
