Kiadó: Generation Prog Records / Írta: Schmidt Péter / 7
Az 1997-ben alakult amerikai progmetalos Cea Serin nem az a kapkodós fajta zenekar: első nagylemezük megjelenéséig is hét évnek kellett eltelnie, azóta pedig kb. tízévente adnak ki friss anyagokat.
Legújabb, harmadik albumuk címe The World Outside, és hallhatóan tényleg sok munka meg törődés fekszik benne, ez egyértelműen lejön belőle. Ugyan csak hat szerzeményt tartalmaz a korong, azonban ezek mindegyike tíz perc feletti játékidővel bír, a teljes hossz ilyenformán szinte pontosan 70 perc, ami eleve nem kis kihívás. Igyekeztek is jó sok mindent belepakolni a nótákba az illetékesek: az alap ugyan jobbára az a fajta gitáros-billentyűs, dallamos progmetal, aminek a legszebb időszaka a kilencvenes évek dereka és második fele volt, de került a főzetbe még sok minden más is. Egészen éteri elszállós részek, merengős zongorás betétek, női énekhang, narrációk és rövidke hangjáték-szerűségek, illetve – másik véglet – néhol hörgős-üvöltős vokalizálás és egészen marcona riffek is színezik a dalokat, nem éppen spórolós módon adagolva semmit sem.
A hangzóanyag zömét egyébként alapvetően ketten játszották fel: Jay Lamm énekelt, gitározott, basszusozott és billentyűzött, Rory Faciane pedig a ritmushangszereket kalapálta. Rajtuk kívül pár vendéggitáros emeli még a produkció fényét, illetve hallhatunk harmonikát és vonós hangszereket is. Úgy nagy vonalakban, a fundamentumot tekintve engem a muzsika elég erősen emlékeztet a szép emlékű Divine Regale 1997-es egyetlen albumára (Ocean Mind a címe, és nagyon erősen ajánlom), azzal a kiegészítéssel, hogy azt a fajta erősen melodikus zenei világot itt elég sok egyéb elem színesíti még.
Ahogy említettem, a tekervényes megfogalmazású, erősen rétegzett dalok meglehetősen terjedelmesek is – és hogy ez ne legyen elég, a filozofikus tartalmú szövegekkel szintén elég komolyat markol a formáció. Többszöri végighallgatás után sem fogtam még át teljesen a produkciót – az biztos, hogy nem gyorsfogyasztásra készült a The World Outside, mint ahogy az is, hogy készítőit mind zene, mind mondanivaló tekintetében erősen feszítette a közlésvágy. A hangok, a szónikus információk áradatában érzésem szerint nem is ártott volna egy kicsit rendet vágni, a „kevesebb néha több” mondás bölcsessége alapján. Évtizedek óta egy csomó komplex, progos zenét hallgatok, azt hiszem, felkészültnek mondhatom magamat e téren, de itt és most egy kicsit eltúlzottnak érzem ezt a barokkosan túlburjánzó zenei és mennyiségbeli megközelítést. (Persze lehet, hogy mások épp emiatt kattannak majd rá – nem vagyunk egyformák.) Tele vannak egyébként kifejezetten izgalmas hangszeres és ritmikai fordulatokkal a dalok, unalmasnak még véletlenül sem nevezném az új Cea Serin-művet – csak éppen egy kicsit kicsontozni kellett/lehetett volna, épp a nagyobb hatásfok kedvéért.
A hangfolyamból egyes dalokat nem emelnék ki – minden változatossága-fordulatossága ellenére is van egyfajta konstans hömpölygés-jellege a mutatványnak, nehéz lenne egyes mozzanatokat kipécézni belőle. Nálam perpill ez erős hét pontot ér, többet nem tudok, kevesebbet meg nem akarok adni rá.
