Kiadó: BMG / Írta: Schmidt Péter
Bruce 1990-es első, még az Iron Maiden tagjaként készített szólóanyaga valahogy sosem tudott igazán a szívemhez nőni – időnként jól el tudom hallgatni persze, kellemes és jópofa album, de ennyi. Hogy a maidenes háttér nélküli Bruce-ban mégis több – jóval több – rejlik ennél, azt igazán az 1994-es Balls To Picassóval mutatta meg a világnak. Ez ugyanis egy olyan hard rock/metal album volt, ami egyszerre intelligens és erőteljes, szólt korszerűen és mégis hagyománytisztelően, és bár zeneileg sok tekintetben volt más jellegű illetve szabadabb, mint a Maiden, mégis lehetett hozzá kapcsolódni abból az irányból érkezve is. És hát a végén ugye ott volt az a Tears Of The Dragon nóta, ami a mai napig a legerősebb referencia és hivatkozási pont Bruce szólómunkássága kapcsán… Bő három évtized elteltével is rendszeres vendég a CD lejátszómban ez a korong, és a mai napig rá tudok csodálkozni nagyszerűségére és örök frissességére.
Az énekes ennek a remekbe szabott anyagnak a generálozását vette a fejébe nemrégiben, melynek híre – bevallom őszintén – engem bizony heveny fejvakarásra késztett. Alapból nem vagyok nagy híve a remasterelős-remixelős-újrajátszós újrakiadásoknak, sokszor sülnek el ezek rosszul vagy legalábbis semmitmondóan, és erősen tartottam attól, hogy itt is ez lesz majd a helyzet. Szerencsére az élet és Bruce aztán rácáfoltak a félelmeimre. A More Balls ugyanis végső soron teljesen korrekt lett, tényleg sikerült pár dolgot új dimenzióba, friss megvilágításba helyezni vele, ám mindezt úgy, hogy a dalok eredeti zsenialitása sem csorbult, vagy temetődött el az újonnan rájuk húzott rétegek alatt.
.
És hogy miről szól pontosabban ez a 2025-ös ráncfelvarrás? Egyfelől egy jobban kiemelt, vaskosabbra vett, húsosabb bőgő- és gitárhangzásról – olyannyira így van ez, hogy pl. a Hell No dal ebben a formájában akár az Accident vagy a Chemical lemezen sem mutatna rosszul. Vannak aztán utólag felvett és hozzátett különféle színesítő elemek: plusz gitársávok, ilyen-olyan diszkrét effektek, perkás témák, vonós alájátszások, sőt – pl. a Shoot All The Clowns nótában – még fúvós szekciót is hallhatunk. A Tears Of The Dragon szintén kapott vaskos vonós-szimfonikus aláfestést, illetve egy olyan kóruskíséretet, ami afféle nagyszabásúbb, monumentálisabb összhatást kölcsönöz a dalnak.
Ez a fajta újragondolás egyébként csak az eredeti, 1994-es kiadáson hallható 10 nótát érinti, tehát a maxikon ekkortájt kijött dalok kimaradtak a szórásból – ezt sajnálom kicsit, a kép ezekkel együtt lehetne igazán teljes. (Ezek helyett a Gods Of War és a Shoot All The Clowns „live in the studio” verziói kerültek fel a végére bónusz gyanánt.) Összességében ez a generálozott Picasso egyáltalán nem lett rossz, az utóbbi évek újrakiadós cunamijából toronymagasan lóg ki felfelé mind minőségét, mind érdekesség-faktorát tekintve.
