A leginkább még progresszív rock/metalnak címkézhető At Night I Fly második albumára jó sokat kellett várni, és a collision/fusion/division még nagyszerűbb és rétegzettebb lett, mint elődje, a Mirror Maze. Uzseka Norbert Bátky „BZ” Zoltán énekesnek és Horváth András Ádám gitárosnak tette fel kérdéseit.

(szöveg: Uzseka Norbert · Fotó: zenekari archívum)

Amikor kiadtátok az első albumot, a Mirror Maze-t, gondoltátok-e, hogy a második öt év múlva készül csak el?

BZ: „Erre szokták azt mondani, hogy ’akkor jó ötletnek tűnt’. Ugyanis azt gondoltuk, ha kijön a lemez 2019 decemberében, majd a következő év tavaszán jól megjátszatjuk, aztán jönnek a fesztiválok és minden szép lesz, kismadarak csicsergik majd a The Pit mézédes dallamait minden fán. Nos, ez az álom (és persze a mögötte levő elég komoly tervezési folyamat) már márciusban arcra esett, amikor épp a koncertek sorát nyitó budapesti dátumot kaszálta el a négy nappal előtte bevezetett rendezvénystop. Pedig a Riverside társaságában lőttük volna fel a koncertnaptárat a Barbában, ami nagyon szép indítás lett volna. Végül aztán jött a karantén, utána a maszkos koncertek és egyebek, és az egész szépen beletorkollott egy kellemes gazdasági válságba is. Ennek ellenére igyekeztünk itt-ott feltűnni, sikerült egy A38-as ’közönség nélküli’ koncertet is adni, és ahogy lehetett, megjelentünk olyan helyeken, amik még talpon maradtak, de azért az látható volt, hogy a Mirror Maze bizony alaposan megszenvedte ezt az időzítést.”

HAÁ: „Az új lemezhez az első ’kapavágást’ már 2022-ben megtettük, viszont semmiképp sem akartuk összecsapni, az amúgy sem szokásunk. Azt mi is éreztük, hogy ezután az időszak után érdemes valamilyen életjelet adni, ezért a legkorábban elkészült dalt, a Distresst 2023 elején kiadtuk amolyan lemezelőzetesként, az amúgy se rövid dalhoz ráadásul forgattunk egy live session videót. Utána tavasszal és nyáron dolgoztunk, és ősz elejére már készen is volt az anyag, viszont innentől egy komoly kiadókeresős kört csináltunk végig.”

Az anyag kivételesen jól szól. Miféle munkát kellett elvégezni, hogy ilyen legyen?

HAÁ: „Igazából nagyon nagy különlegesség nem történt a felvételek során, old school csávók vagyunk, és amit lehet, szeretünk élőben, analóg eszközökkel rögzíteni. Analóg alatt azt értem, hogy például a vonósokat élőben rögzítettük és nem hangmintákat használtunk, vagy hogy a gitárok továbbra is csöves erősítőkbe vannak dugva, és nem csak VST plugin-ek vagy egyéb digitális eszközök szólnak, a dob pedig szintén élő, nincsenek triggerek, dobprogramok. Ez eleve ad egy olyan lélegzést a dolognak, amit – bár már csodálatos digitális megoldások vannak, de – nehéz másképp pótolni. A következő lépés az lett volna, hogy szalagra rögzítünk, de ez sajnos nem fért bele a budgetbe. (nevet) Másrészt a produceri munkára ezúttal a szokásosnál is nagyobb hangsúlyt fektettem a hangszerelések tekintetében. Szokásunkhoz híven most is sűrűn layerezett hangképről van szó, de nagyon ügyeltem a funkciókra, hogy mindennek meglegyen a helye és adott esetben minden hangszer önálló életet élhessen egy dalon belül, de mindezt úgy, hogy közben ne egy öncélú hangszeres maszturbáció legyen a végeredmény.”

A Mirror Maze kijött 96kHz/24bit nagyfelbontású formátumban is. Az újból is van ilyen?

HAÁ: „Most praktikus okokból 48 kHz/24bitnél húztuk meg a határt, de ez a felbontás is csodásan szól, és az újabb streaming platformoknak hála ezt ma már sokan élvezhetik. Efölött pedig még mindig nagyon kevés eszköz tudja kiszolgálni a hallgatókat.”

Ha olyan embernek kellene leírnotok a zenéteket, aki még sosem hallotta, mit mondanátok?

BZ: „Én mindig bajban vagyok ezzel. Általában azzal kezdem, hogy minket progresszív metal vagy progresszív rock skatulyába szoktak belerakni, de az ugye sokaknál a Dream Theater-féle, kissé matekozós sztereotípiát jelenti, az újabb generációnál pedig a djentet. Szóval általában elmondom, mennyiféle hatás van a zenénkben a progtól a klasszikus rockon és a modern metalon át a jazzig, a szimfonikus zenéig és akár a popig, és a mi ’progresszivitásunk’ inkább abban áll, hogy ezeket a hatásokat igyekszünk valamilyen saját összképre gyúrni.”

HAÁ: „Igen, valami ilyesmit érzek én is, hogy átszűrjük magunkon a hatásainkat és valami olyat próbálunk adni, ami a mi saját zenei olvasatunk az univerzumról. A progresszivitást pedig a mi esetünkben abban látom, hogy mi magunk képesek vagyunk a változásra, a fejlődésre, és nem szorítjuk magunkat semmilyen korábban mások által meghatározott keretek közé. A magam részéről például én sosem hagyományos dalszerkezetekben gondolkodom, hanem egy dal mindig arra megy, amerre ő akar, aztán egyszer csak körbeér. Mindeközben pedig mindig törekszünk arra, hogy ne felesleges villantásokkal pakoljunk tele egy dalt, hanem a zene szolgálja a mondanivalót, a szöveg a zenét, és ez a kohézió folyamatos maradjon.”

.
Ugye a zene zömét András írja, míg a szövegeket BZ. De hogy zajlik mindez, és hogy tudnak a többiek belefolyni? Mennyire tudják magukénak érezni az albumot?

HAÁ: „Bár százalékosan erre a lemezre most valóban én írtam több zenét, de alapvetően ketten írjuk a dalokat BZ-vel. Lehet, hogy van olyan, hogy komplett dallal érkezem, de BZ-nek vétójoga van, ahogy nekem is az ő ötleteivel, dalaival szemben. Szerencsére az esetek 95%-ában nincs erre szükség, mert nagyon egy hullámhosszon vagyunk. Néha persze vannak küzdelmek egy-egy ötletért, de ilyenkor nem egymásnak esünk, hanem próbáljuk úgy alakítani a dolgokat, hogy az mindkettőnk megelégedésére váljon. Nagyon fontos, hogy a mi zenekarunkban alapvetően nincs helye hangos szónak, mert mindenki tudja, hogy közös cél érdekében dolgozunk. Szóval mi egy ilyen végtelenül békés és elfogadó, halkszavú kis banda vagyunk. (nevet)

Bár a dalokat főleg ketten írjuk, ezen a lemezen már a többiek ötletei is fel-felbukkannak. Mert simán lehet, hogy kitaláljuk a szintiket egy dalhoz, de ha Zsolti hoz egy ezerszer jobb ötletet, vagy hangszínt, akkor azt hülyék lennénk nem használni a fent említett közös cél érdekében. Vagy jó példa erre például a Distress című dal, amit BZ majdnem készen hozott. Én kicsit belepakoltam az instrumentális részekbe, aztán szerkezetileg bizgettük kicsit, de aztán amikor a live sessionre készültünk, a sok próba alatt végül mindenkinek volt még hozzá ötlete, és tök organikusan alakult ki a végeredmény. Ha valamit sajnálok ezzel a lemezzel kapcsolatban, az az, hogy végül különböző okokból kicsit sietős volt a dalszerzési folyamat vége, és kevés idő maradt a stúdió előtt a teljes zenekaros próbákra, és az ilyen Distress-féle sessionökhöz hasonló nem volt több. A következő lemeznél ezt biztos másképp csinálnám.”

BZ: „Képesek vagyunk mindenféle egót félretéve teljesen a zenekari célok alá rendelni azokat az ötleteket, amiket hozunk. Az új lemezen van olyan dal, ami szinte teljesen Andrisé, és akad, ami majdnem kompletten az enyém, de még ezek is úgy készültek el, hogy bedobtuk kettőnk kis boncasztalára, atomra fűrészeltük, és ha kellett, együtt újra összeraktuk őket.
Volt, hogy egy általam hozott dal megvolt az első refrénig, és úgy hivatkoztunk rá, hogy ez lesz a mi kis Disturbed-nótánk, mert csupa staccato és durvulat, aztán egyszer csak Andris szült bele egy olyan jazzy átvezetést, vokális és instrumentális blokkot, hogy a fülem állt ketté. Ez a Chains volt egyébként.

Máskor meg Andris hozott egy olyan dalötletet, ami egy intróból és egy verzéből állt, és még gondolkozott is rajta, nem túl ’tufa’-e ez így, én pedig először kitaláltam bele egy gitárszólót, majd pedig addig furmánykodtam, míg ennek a szólónak egy két oktávval lejjebb húzott mása lett a második versszak riffje – ez pedig a Slave.

Szövegileg pedig ugyan én írtam mindent, de mivel eléggé személyes kötődésű minden dal, akadt olyan, amelyiknél Andris egy konkrét útmutatót írt nekem, mit hall ő ki belőle, én meg szépen szavakba rendeztem, és szerencsére már az első verzióra azt mondta, hogy oké, pontosan ezt várta. Összességében baromira szeretek vele dolgozni, azt hiszem, jól is működünk: ő képes lenyesni a túlkapásaimat és visszafogni a falnak rohanásaimat, én pedig néha az ő túlgondolkodásán tudok lendíteni egyet valami hirtelen megfejtéssel.

A többiek pedig egyrészt eleve úgy érkeztek anno a zenekarba, hogy itt leginkább kettőnk agyszüleményein lesz a hangsúly, de idővel nagyon szépen elkezdték hozni a saját egyéniségüket, apró, de annál fontosabb megoldásaikat. Zsolti azért is lett állandó vendégből teljes jogú tag, mert érezni lehetett az odaadását, és azt is, hogy néhány helyen milyen sokat jelentenek a meglátásai, hangszínei, fordulatai. Springer Gergő és Vaczó mester pedig szintén képesek úgy megszólaltatni az általunk megírt dolgokat, hogy abban benne van a saját stílusuk, amik magasabb szintre emelik azt, amit az elején ledemóztunk.”

Minthogy BZ Bécsben él, és mind elfoglaltak vagytok, érdekelne, hogy milyen sűrűn tudtok próbálni, és az milyen?

HAÁ: „Bevallom férfiasan, hogy kampányszerűen próbálunk. Van saját próbatermünk, de van, hogy hetekig a közelébe sem nézünk. (nevet) Amúgy főleg hangszeres próbákat tartunk, és hárman-négyen próbálunk, ráéréstől függően. Zsoltinak és nekem az egyéb sok projektünk miatt elég véges az időnk sajnos, de azért egy lemezre vagy koncertre történő felkészüléskor igyekszünk sűrűn lejárni. Aztán amikor közeledik egy koncert, akkor BZ átjön Budapestre és feladatmennyiségtől függően két-három próbát közösen is letolunk. Nem éppen ideális állapot ez. Én kifejezetten szeretek próbálni, mert még mindig gyermeki örömmel tölt el, amikor érzem a fejlődést a megszólalásunkon, és tök boldog lennék, ha azt tehetnénk, mint 20 éve, hogy – ha kell, ha nem – heti egy-két próbát tarthatnánk, hogy mindig minden maximálisan kézben lehessen, de ez nem életszerű. Most nyáron például volt egy olyan koncertünk, hogy koncert előtt egy hónappal találkoztunk utoljára. Kicsit para volt, de aztán mindenki felszívta magát, és volt benne egy extra adrenalin löket, aztán végül baromi jól sikerült buli lett.”
BZ: „Bécs alapvetően nincs irdatlan messze, a mai vasúti környezetben Debrecenbe lassabban lehet lejutni például. Inkább tényleg az elfoglaltság a nehéz kérdés, mindenki ezerfelé van, ’menni kell, lenni kell’ – úristen, Gesztit idéztem! (nevet) Ma már zenében is csak úgy lehet létezni, hogy az ember többfelé vállal dolgokat, és persze underground arcok vagyunk, tehát kell a polgári állás is. Nekem annyiban szerencsém van, hogy Ausztriában is egyéni vállalkozóként dolgozom, újságírással, szerkesztéssel, kreatív fordítással dolgozom és műsorvezetőként is előfordulok, tehát valamennyire tudom hajlítani az időzítésemet. De az is tény, hogy öt ember összeterelése nem kis feladat, viszont egyelőre mindig megoldottuk.”

„manapság a kiadók már nem futtatnak fel zenekarokat, nem is a minőség az alapelv náluk, hanem késztermékeket keresnek.”

Említettétek, hogy kerestek külföldi kiadót, ám végül a H-Musicnál jött ki az anyag. Hogy alakult ez?

BZ: „Úgy voltunk vele, hogy már annyiszor hallottuk, hogy »ez annyira profi zene és olyan jó, hogy simán kiadhatná valami nemzetközi cég is«, szóval miért ne próbáljuk meg. Bár persze tisztában is vagyunk a realitásokkal, tehát nem erre tettük fel az életünket, de azt sem akartuk, hogy egyáltalán ne próbáljuk ki a dolgot. Viszont a legtöbb helyről konkrétan semmilyen visszajelzés nem jött, és még az olyan kiadók, mint az InsideOut is olyan választ küldött, hogy »köszönjük, de ez nem a mi stílusunk«…

Sebaj, tényleg rá voltunk készülve erre, mert manapság a kiadók már nem futtatnak fel zenekarokat, nem is a minőség az alapelv náluk, hanem késztermékeket keresnek, méghozzá abból a szempontból, hogy legyen kialakult (és nagy) követőbázis, sok follow a Facebookon, sok lájk a megosztásokon. Ezzel a zenével értelemszerűen ilyesmi nehezen hozható. A H-Music ilyen szempontból is korrekt volt, még javasolták is, hogy nyugodtan fussuk meg ezt a kört, és ha semmi nem jön vissza, akkor szívesen kiadják – így is lett.”

Nem tudom, valaha valaki megszámolta-e, hogy milyen témákról született a legtöbb zenemű, de az biztos, hogy a szakítás ott van a top 5-ben, ha meg kiterjesztjük párkapcsolatra, akkor biztosan az az első helyezett. De az új lemezetek nagyon sokkal mélyebben megy bele ezekbe, mint a legtöbb erről szóló szerzemény. Ti ezt hogy látjátok?

BZ: „Valóban az »I love you« és a »You don’t love me anymore« a két legelcsépeltebb téma a zenében, viszont mi eléggé máshogy álltunk ehhez. Jól látható manapság, hogy a tökéletes kapcsolatok látszata, a szétfilterezett Instagram fotók és a családi szelfik mögött gyakran húzódnak meg sötét titkok, komoly problémák. Amikor aztán a bűnügyi rovatban olvasol valami tragédiáról, jön a sopánkodás, hogy »pedig olyan rendes párnak tűntek«…”
És miért lett az a lemez koncepciója, ami?

BZ: „Igazából az az érdekes, hogy én több mint nyolc éve élek egy csodálatos kapcsolatban, tehát elvileg nálam épp semmi aktualitása nincs a szövegvilágnak, viszont a zenekarban voltak párkapcsolati válságok mostanában, így aztán jött néhány ilyen jellegű ötlet, és az újabb daloknál is éreztük, hogy egy ilyesféle témát több szempontból áttekintő antológia megint jó ötlet arra, hogy ívet adjon az egész albumnak. És azok a dalok is, amik épp nem saját életünkből merítettek, szintén ismerősöktől hallott vagy látott tapasztalatokon alapulnak. Nálam meg a pszichológiai/pszichiátriai problémáim, a sok szempontból véleményes múltam miatt azt hiszem, örökké tart majd az önelemzés és az önvád, tehát volt hová visszanyúlni.”

HAÁ: „Nekem is volt mostanában olyan történés az életemben, ami miatt egyértelműen adta magát a téma, aztán amikor elkezdett formálódni az anyag, akkor BZ-vel beszélgettünk a témákról, és egyértelművé vált, hogy ebbe az irányba kell továbbmenni. Nekem kifejezetten terápiás jellegű a lemez, és örülök, hogy felkerülhetett pár olyan dal, aminek a megírása kifejezetten szükséges volt ahhoz, hogy magánéletileg tovább tudjak lépni.”

.
Így, hogy ennyire személyes szinten is benne vagytok ezekben a dalokban, mennyire (lesz) megterhelő ezeket élőben előadni?

HAÁ: „Hát ez majd kiderül, amikor játsszuk őket. (nevet) Ha korábbi élményekre tekintek vissza, a Mirror Maze lemezünkön számomra a Wanted to Be volt ilyen. Eleinte nem is játszottuk, és bevallom, tartottam is tőle. Aztán felkerült a setlistbe, és azóta rendszeresen játsszuk, és teljesen alaptalan volt a félelmem, mert sosem éltem újra a dal írásakor felgyülemlett érzéseket, hanem az éppen ezekkel történő szembenézésemet és átalakulásomat élem meg diadalként, és ettől valószínűleg mindig katartikus marad számomra.”

BZ: „Nálam amolyan terápia ez. Először jön az, amikor kiírom magamból. Bármennyire is extrovertált arcnak tűnök, van egy komoly belső falam, amin kívül ott a hülye bohóc, de beljebb ritkán engedek bárkit. Viszont ott bent gyakran vannak olyan dolgok, amiket ki kell üvölteni, szóval erre jó az, hogy ezeket dalokba lehet csomagolni. »Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek«, legalábbis egy bizonyos módon. Aztán a második szakasz már az, amikor x idővel később egy koncerten eléneklem őket, ilyenkor már inkább lezárt dolognak érzem a témákat, amikről jó úgy énekelni, hogy már a múltba veszett a konkrét kiváltó ok és az adott érzés. Szóval kiüvöltök, aztán elengedek.”

Főleg BZ kapcsán érvényes, hogy a különféle zenekarokban illetve dalokhoz az évek során írt szövegeidből kirajzolódik egy életút is. Életed jelen pontján mi az, amit leszűrtél, ami olyan felismerés, ami korábban nem volt meg, és túl a dalszövegeken megosztanád a hallgatókkal?

BZ: „Érdekes ez, mert visszahallgatva tényleg bele lehet ebbe látni egy ívet. A Stonehenge-szövegeknél gyakran érzek egyfajta dacos naivitást, a Wendigónál egy elkeseredett dühöt, míg az At Night I Fly már kicsit érettebb, összegzőbb. Hogy ezekből született-e felismerés? Talán az, hogy amit épp most gondolok és érzek, az nem tart örökké. Amit most épp fontosnak és életbevágónak tartok, az talán tíz év távlatából túlfújt lufi vagy épp komoly tévedés. És csak az számít, hogy a körülöttem levő kevesek között boldog legyek és nekik se adjak semmi rosszat magamból. A többi csak színezés.”

Az albumon két énekesnő is vokálozik. Ők hogy kerültek a képbe?

HAÁ: „Régóta szerettem volna kicsit színesíteni az ANIF-ot valamivel, és egy-két dalban egészen nyilvánvalóan hallottam a lelki füleimmel, hogy bizonyos vokál szólamoknak női hanggal kell megszólalnia. Valahogy úgy, mint amikor meghallod a Pink Floydtól a What Do You Want from Me-t és elképzelhetetlen a dal a női vokál nélkül. Nem véletlen, hogy a Keep Floyding-os Garda Zsuzsit hívtuk vokálozni. Zsuzsinak amúgy is nagy rajongója vagyok évtizedek óta, és többször beszéltünk már róla, hogy legyen valami kollaboráció, úgyhogy ez most így kézenfekvő volt. A másik hölgy pedig Pejtsik Panna, aki nem mellesleg a párom, és az egyik legfoglalkoztatottabb könnyűzenei és filmzenei kórus szervező kis hazánkban, és persze maga is csodásan énekel. Vele az After Cryingban is dolgoztunk már BZ-vel, illetve én egyéb más projektekben is felbukkanok vele.”

A Different Skiesban a Budapest Art Orchestra 24 tagú vonóskara hallható, Pejtsik Péter (After Crying) vezényletével. Ez így leírva vagy kimondva is erős, hát még ha hallod a végeredményt. Hogy jött ez?

HAÁ: „Kisgyerek korom óta elvarázsoltak a szimfonikus hangszerelésű könnyűzenei művek, ahogy a filmzenék is. A gitározás előtt hegedülni tanultam, szóval valahogy ez a világ egész korán eggyé vált velem. Korábban is hangszerelgettem már vonósokat, de az első ilyen nyilvános hangszerelésem az első Dreyelands lemezen volt hallható 2010-ben, aztán onnantól nem volt megállás. Írtam szimfonikus hangszerelésű zenét számítógépes játékhoz, artista produkcióhoz, egyebekhez, aztán az After Cryingban, bár oda nem hangszereltem, de rendszeresen játszhattunk szimfonikus zenekarral. Aztán jött a második Dreyelands-lemez, amin már szintén a Budapest Art Orchestrát vezényelte Péter a felvételeken, ahogy az első, Transparent c. szólólemezemen is. Az ANIF Mirror Maze lemezén megint vonósnégyeshez nyúltam, de a c/f/d-nél valami monumentálisabbra volt szükség, úgyhogy az eddigi legnagyobb vonóskart raktuk össze erre, az East Connection Music Recordingnak hála.
A lemez több dalában is szerepel a Budapest Art Orchestra, de kifejezetten a Different Skieshoz felkértem Pétert, hogy hangszerelje meg ő a vonósokat. Egy egymondatos itinert akartam adni neki, de azt mondta, hogy max. utána áruljam el. Nem kellett, mert kapásból olyanra csinálta, amilyennek megálmodtam.” (nevet)

A The Sky Above című instrumentális dal sok olyasmit hoz, ami talán nem jellemző az album egészére, mégsem érzem úgy, hogy kilógna. Érdekelne, hogy lett ez a dal.

HAÁ: „Az én fejemben a Different Skies és a The Sky Above egy dal, csak végül a lemezen kettészedtük. Ez az én, a korábbi lemez Wanted to Be-jéhez hasonló aktuális terápiás dalom. Az első fele a múlt és a továbblépés, a második fele a jelen és a jövő. És ahogy korábban is említettem, elkezdtem írni a dalt, aztán arra ment, amerre ő akart, és ez lett belőle.”

„A mai társadalom szokása a sunnyogás, a ’másvalaki problémája’ hozzáállás, vagy az áldozathibáztatás. Nem merünk és nem akarunk közbelépni…”

A Chains a kapcsolati erőszakról szól, és meglehet, emlékeztet arra, hogy annak elkövetője és elszenvedője épp úgy lehet nő és férfi is, bár a közbeszédben és a hírekben is az a jellemző, hogy a férfi a vétkes. Hogy látjátok, mi az, amiben a férfiaknak fejlődniük, változniuk kellene, hogy elkerülhessék, hogy részesei legyenek az ilyen sztoriknak…?

BZ: „Sajnos sok ilyen sztorit láttam és hallottam az elmúlt évtizedekben, és ha picit is nyitva tartja valaki az érzékszerveit, szintén előkerülnek ilyen ügyek a médiában is. Én szerencsére bántalmazó nem voltam a hagyományos értelemben, de nárcisztikus, másokat megbántó, életeket romboló személyiség igen, ezen azóta is dolgozom a megfelelő szakemberek és gyógyhatású anyagok segítségével. De a konkrét bántalmazásra visszatérve azt hiszem, a legfontosabb, hogy mindig úgy álljunk a másikhoz, hogy megpróbáljuk az ő szempontjából érteni és érezni a világot. Fáj-e neki, amit csinálok, ahogy beszélek, amit gondolok? Akadályozom-e őt abban, hogy boldog legyen, vagy akár önmaga? Persze sajnos a súlyosan bántalmazó emberek általában tényleg konkrét pszichiátriai esetek, akiknél gyakran már teljesen torz az én- és világkép, ilyenkor a környezet felelőssége fontos, hogy a legkisebb jelekből is próbálják észrevenni a gondokat és igenis segíteni. Mert bizony a mai társadalom szokása a sunnyogás, a ’másvalaki problémája’ hozzáállás, vagy az áldozathibáztatás. Nem merünk és nem akarunk közbelépni, inkább megmagyarázzuk, hogy kényelmes legyen. Aztán utólag megint jön, hogy »de hiszen olyan kedves párnak tűntek«…”

Nagyon tetszik, hogy az album rávilágít, hogy ha két ember összekapcsolja az életét, majd elválnak az útjaik, valamit magukkal visznek a másikból. Magától értetődőnek tűnik, de fel is kell ismerni, hogy így van. Úgyhogy érdekelne, hogy a korábbi zenekaraitokból, vagy akár azon többiből, ahol most is aktívak vagytok, van-e bármi, amit az ANIF-ban kamatoztattok, ami hatott erre a zenére?

BZ: „Ej, de szép átvezetés, de teljesen jogos, azt hiszem, mindannyiunk sok ’hozott anyagból dolgozik’. Egy zenekar jó esetben mindig az azt alkotó emberek összessége zeneileg, gondolkodásilag, tehát igazából mondhatom, hogy az ANIF-ban is van egyötöd Stonehenge-Wendigo és egyebek. De azt hiszem, inkább itt is az érettséget mondanám, próbáljuk a közös működésben elkerülni azokat a buktatókat, amikkel korábban már találkoztunk, és ezeket ráadásul úgy igyekszünk megoldani, hogy közben nem játszunk élethosszig sértődőset, hanem barátokként lépünk túl mindenen.”

HAÁ: „Hát… nekem kábé minden. De tényleg. Az ember folyamatosan változik, fejlődik, külső hatások, vagy épp belső felismerések alakítják az életét. Ez mind-mind átjön a zenén, ahogy a világ legtermészetesebb dolga, hogy hatással van rád az is, akivel együtt játszottál valaha, emberileg és zeneileg is. Szerencsés vagyok, mert sokféle emberrel sokféle zenét játszom és játszhattam az elmúlt 30 évben, és azt hiszem, ezeknek a hatásoknak egy része ezen a lemezen tetten érhető.”

Kicsit beszéljünk még a tízperces Distressről, meg hogy hogy jött az, hogy élő felvételként jelenjen meg először?

HAÁ: „Ugye szerettünk volna egy lemezelőzetest, ami kicsit másabb, mint egy egyszerű single, és klipet is szerettünk volna. Aztán jött az ötlet, hogy legyen ez egy olyan videó, ahol élőben játsszuk el a dalt, úgyhogy a hangot és a képet is egyszerre rögzítjük. Igazából nagyon flottul ment. Nem volt rá sok pénzünk, és amit lehetett, mi csináltunk magunknak, és egy csodálatos stábbal, Fekete Gergővel és csapatával dolgoztunk, akik kihozták a maximumot a lehetőségekből. A hangutómunkát pedig régi bajtársunk, Hidasi Barna készítette. Az albumra felvettük újra stúdióban a dalt, de annyira megszerettük a live-session verziót, hogy gyakorlatilag hangról hangra reprodukáltuk azt a lemezre.”

Ez egy brutálisan őszinte dal a nárcisztikus személyiségzavarról. Magam úgy látom, bármiféle lelki problémánál, személyiségzavarnál, akár jellemhibánál annak fel- és elismerése a legnehezebb lépés. Nem elég a gyógyuláshoz, de anélkül biztosan nem lesz semmi jobb. Szóval… akár általánosságban, akár konkrétan: mi kellett ahhoz, hogy szembe tudj nézni magaddal?

BZ: „Nézd, ha valaki túl van három váláson, annak azért már oka van, amit ő maga is kénytelen idővel felismerni. Oké, minden kapcsolat kettőn áll, de azért fontos az önvizsgálat, még ha sokszor későn jön is. Érdekes módon nálam épp az adta meg a végső lökést, amikor lassan kilenc éve megismerkedtem a feleségemmel: egyrészt ő is egy elég durva krízissorozat végén járt, és én is a vele való kapcsolat harmóniájából tanultam meg, hogy meg kell szüntetni minden olyan okot, ami belőlem fakadhat és tönkreteheti ezt az egészet. Ha ő nincs, azt hiszem, már én sem vagyok, ráadásul egy kifejezetten rossz emberként emlékszik rám a világ. Tény, hogy most is sokan így emlékeznek, de talán azóta igyekszem egyeseket meggyőzni. Általánosságban nem tudom a választ, ehhez túl mély a kérdés és túl kevéssé vagyok képzett ehhez – talán az a lényeg, hogy még akkor is merj és akarj szembenézni önmagaddal, ha szerinted minden rendben van a kis világodban. Mert bizony sokszor kiderülhet, hogy csak magadnak építgetted és díszítgetted, és a tükörben is csak olyasvalaki néz rád, akit te alkottál, nem az igazi önmagad.”

BZ, márciusban egy igen speciális koncerttel ünnepelted az ötvenedik születésnapodat. Hogy zajlott?

BZ: „Egyrészt hihetetlen nagy élmény volt, és nagyon megtisztelő. Eleve úgy alakult, hogy zenekarilag elkezdtünk viccelődni vele, hogy na, BZ50 a Papp Lászlóban vagy a Wembley-ben… vagy esetleg a Borgödör pincéjében, aztán amikor meséltem erről a kiadónak, meglepetésemre az jött vissza, hogy persze, csináljuk meg és egy Barba jó hely lenne erre. Na, erre jött az önmagát semmibe vevő énem, hogy basszus, erre húsz ember lesz kíváncsi maximum, ehhez képest szépen megtelt a hely. Ehhez persze az kellett, hogy ott legyen két nagyon fontos jelenlegi zenekarom, az At Night I Fly mellett a Wall Of Sleep, valamint egy óvatos kérdésre meglepő nyitottsággal és örömmel felsorakozott a Wendigo is. Már bőven szerveződött a buli, amikor rájöttem, hogy basszus, ezzel viszont az jár, hogy majdnem négy órán át kell színpadon lennem és énekelni, ami eleve brutális feladat, hát még ilyen énektémákat… És sikerült két héttel a koncert előtt irtózatos torokgyulladást is kapni, de csakazértis meglett, és imádtam minden percét. Ehhez persze nagyon sok segítség kellett, többek között Andrisé a legnagyobb hálám, amiért összefogta az egész zenei-technikai rendezését.”

Október 22-én lesz a lemezbemutató. (Beszámoló a közben már lezajlott koncertről itt.) Mire számíthat a közönség? És mik a további tervek?

HAÁ: „Október 22-én az A38-on lesz a collision/fusion/division lemezbemutató koncertünk. Hozzuk magunkkal a csodás vokalistáinkat, és az új lemez nagyját el is játsszuk néhány régebbi ’sláger’ mellett. A koncerten kapható lesz az új lemez összes fizikai formátuma: színes és fekete vinyl, CD és az ultralimitált kazetta is. Egy héttel később október 30-án a bécsi Viper Roomban játszunk, aztán az idei évre egyelőre nincs több koncert a naptárban, de jövőre szeretnénk jól megjátszani a lemezt.”

(Az interjú eredetileg az októberi digitális különszámunkban jelent meg.)