Ugyan a sokak által várva várt Savatage reunion felől minden eddiginél komolyabb hírek érkeznek (a napokban épp Jon Oliva nyilatkozott egy fajsúlyosat e témában), ezt én már csak akkor leszek hajlandó elhinni, ha kezemben tartom az új CD-t, netán hazafelé bandukolok a telt házas barbás koncert után. Két évtizednyi, többszörös lebegtetésekkel meg-megtört néma csend után már nehezen hiszek el bármit is ez ügyben. (Na jó, pár éve volt egyetlen szem wackenes buli, de ennél több tényleg nem történt.) Jon bácsi persze a háttérben megírhatott egy raklapnyi új nótát – saját bevallása szerint éppen ez történt -, csak hát mondani bármit lehet, ugyebár. No ennyit erről, pár hónap múlva talán már okosabbak leszünk.
A különféle poszt-Sava leágazások (TSO, Circle II Circle, Oliva album, stb.) után illetve mellett bő három évvel ezelőtt az énekes Zak Stevens is új formáció, az Archon Angel élén bukkant fel. A Frontiers kiadós olasz meló keretében összegründolt projekt debütlemeze, a Fallen deklaráltan Sava-pótléknak készült, azonban én mind a Circle II Circle korai dolgait, mind a Henne Basséval (ex-Metalium, ex-Firewind, stb.) kiálló, hasonló céllal született Legions Of The Night első albumát erősebbnek érzem.
Most itt van az AA második anyaga is, és ugyan a klasszikus Sava vagy az első két CIIC-korong szintjéig most sem ér fel a dolog (ezt nehéz is elképzelni), azért az tény, hogy a bemutatkozó anyagot sikerült überelni vele. Őszintén szólva meg is lepett kicsit ez a szintugrás, nem igazán számítottam ilyesmire, pláne hogy a recept és a koncepció alapjaiban nem változott (még a két borító is megtévesztésig hasonló), nüanszokban érhetők csak tetten kisebb változások. A továbbra is fullosan olasz zenészgárdába például ezúttal maga DelVecchio is becsatlakozott, cseppet az összkép is riffesebb, súlyosabb lett, ezeken túlmenően pedig egy dalban (Quicksand) vendégként Chris Caffery játékát hallhatjuk. Kerekebb és számomra működőképesebb a nóták többsége, mint a múltkor, a Quicksand, az Afterburn, a Fortress vagy a meglepő módon kissé angrás hangulatú, záró Lake Of Fire minden túlzás nélkül tök jó szerzemények.
A sokéves Frontiers-átlagon jócskán túlmutat ez az anyag, a hangszeres játék is teljesen okés (külön érdemes figyelni Aldo Lonobile gitáros ügyködését!) – Zak meg még mindig AZ a Zak, stílusával és orgánumával gyakorlatilag csorbítatlanul hozza kilencvenes évekbeli önmagát. Még ha akad is pár laposabb momentum, ezek aránya most csekélyebb, mint három évvel ezelőtt – az Oliva Művek obligát klasszikusaihoz nyilván nem ér fel ez a lemez sem, de nívóját illetően a CIIC későbbi anyagai mellé például bátran oda lehet tenni.