Nem mai gyerekek a metalszíntéren a japán Anthem tagjai, az 1981-ben alakult tradicionális heavy/power metal csapat idei albuma ugyanis már a huszadik(!) nagylemez a sorban. Ellentétben a pályatárs Loudness-szel, az utóbbi évekig ugyanakkor az Anthem leginkább a hazai piacra dolgozott, japán-angol keveréknyelven készült anyagaik a keleti szigetországon kívül jobbára csak egy igen szűk, direkt az egzotikumokra utazó kemény mag ingerküszöbét ütötték meg. Ha a régebbi lemezeken a japánt az angollal keverő szövegeken túlteszi magát az ember, akkor azokon egyébként kifejezetten izmos és életképes fémzenét hallhatunk – a magam részéről az egyik 2021-es lapszám Hatásokk rovatában meg is emlékeztem az 1986-os Tightrope c. lemezükről. A 2019-es Nucleus albummal aztán csak nekiugrottak a nemzetközi színtérnek is – ez még újravett, ám teljesen angolra átültetett régebbi dalokat tartalmazott, míg a Crimson & Jet Black ugyancsak teljesen angol nyelvű cucc, immáron azonban kilenc új nótával és csak két újrakárpitozott régi szerzeménnyel.
A baromi izmosan megdörrenő anyag legkönnyebben a neoklasszikus stíluselemekkel kokettáló metalbandák (Alcatrazz, Impellitteri, Firewind) és a Vicious Rumors-vonalas szikár US power metszeteként írható le, Scott Travis iskolás hiperintenzív dobjátékkal (Isamu Tamaru) és egy nem titkoltan Graham Bonnet hatású énekhanggal (Yukio Morikawa) megfűszerezve. A zenekart a kezdetek óta a hátán cipelő Akio Shimizu gitáros és Naoto Shibata basszer közül főként előbbi játéka érdemel említést: füstölős, neoklasszikus, Blackmore/Malmsteen vonalas szólómunkája és szikrázó riffelése önmagában is figyelemre méltó mozzanatai az Anthem nótáinak.
Szerencsére az időnkénti villogósabb megközelítés ellenére is megmarad a dolog a dalközpontúság és a jó ízlés térfelén, úgyhogy ha bírod ezt az eredendően a klasszikus Rainbow munkásságában gyökerező, ám a keménykötésű US power vonallal is rokon zenei világot, akkor egy percig se habozz a zenekar, és konkrétan ezen album feltérképezésével. A szolidan painkilleres húzású Wheels Of Fire, az ízig-vérig power metal Faster vagy az instru Void Ark egytől egyig megérdemlik a törődést. (Az album végén hallható két újrahúzott régi dal megszólalása ugyancsak a friss nóták világához lett hozzásimítva.)
A pontszám mindezek után csak azért 8 és nem 9, mert Morikawa hanghordozása, hangszínei és tónusai már olyannyira egy az egyben idézik Graham Bonnet-t, hogy az szinte már túlzás. E téren egy kicsivel több fantázia nem ártott volna, elszakadva az amúgy döbbenetes hűséggel megidézett ikon fordulataitól. A lemezanyag összességében azért így is bőven tetszetős, mind a neoklasszikus metal, mind a US power vonal híveinek ajánlom.
