A nagymágocsi Angertea trió szinte egy külön világ. Több mint negyed évszázada zenélnek, és a saját hangjukra is jó rég rátaláltak, mely minden hatása mellett is ezer közül felismerhető. S mégis folyton változik, amit csinálnak, mindig tudnak valami újat mutatni. Az underground szellemiség egyik legerősebb hazai bástyája ez a hármas.
Pályájuk során egészen döbbenetes dolgokat valósítottak meg és értek el, elég csak arra utalnom, amikor nagynevű külföldi muzsikusok vendégszerepeltek dalaikban (Scott Reeder a Kyussból, Billy Gould a Faith No More-ból), vagy hogy a Distrust EP-t Neil Kernon producer-zseni (Queensryche, Nevermore, Cannibal Corpse, Nile, stb.) keverte. És az sem mellékes, hogy több anyaguk is nemzetközi kiadóknál jelent meg. Most viszont nincs vendég, és az album zömét maguk rögzítették a saját, Teaplant nevű stúdiójukban.
Hét év telt el az előző teljes stúdióalbum (Snakes In Blossom) óta, bár volt közte két remek és speciális EP is. És már az elsőként bemutatott dal (Genocide?) is jelezte, hogy a jellegzetes Angertea védjegyek megmaradtak. Mihály Gergő énekes-gitáros ugyanúgy hoz zsigeri (vagy épp a lélek mélyéről feltörő) üvöltéseket és komor dallamokat, meg persze szikár, csontra csupaszított riffeket, Peralta Miguel basszusjátéka adja a színeket, a tekervényeket, Bárkai László is a rá jellemző erővel és csavarokkal üti a dobot. De ahogy Gergő nyilatkozta az előzetesen bemutatott két dalnál, nagy hangsúlyt fektettek az élő, természetes hangzásra, és hogy a dobok különösen nagyot üssenek. S így is van, az általa is említett Neurosis is eszembe jut sok helyen. De meg úgy szól az anyag, olyan valóságosan, mintha ott lennél velük a próbateremben: nincs semmi trükk, semmi csicsa, csak a pőre valóság. Hegyomlás jelleggel borul rá a hallgatóra a Darkmind.
Mely, mint a cím és az ez alkalommal kivételesen nem Gergő által festett borító is jelzi, valóban elég sötét. Korábban sem írtak persze napfényes popdalokat, és számtalan, zeneileg és szövegileg egyaránt iszonyat súlyos számuk született ezelőtt is. Mégis úgy érzem, a nyers hangzás csupán az egyik fő jellemzője ennek az anyagnak. A másikat nehezebb megfogalmazni, de valami olyasmi, hogy teljesen szabadon eresztették a zenélő kedvüket. Félre ne érts, minden dalban van mibe kapaszkodni, nem pusztán a kísérletezés meg a korlátdöntögetés kedvéért zenélnek így. Nem magamutogató album ez. De ahogy nem ismétlik magukat, mert minek még egy olyan, amilyet már megcsináltak (így pl. nincs még egy akusztikus „sláger” Streams), úgy nem is szabtak határokat a daloknak. Ha esetleg nem is érted a szövegeket, átjön a hangulatuk, érzed, hogy helye, értelme van minden hangnak, és mind természetesen jön, legyen akármilyen hirtelen váltás is (ami amúgy szintén Angertea jellegzetesség).
A 42 perces, hét számos anyagot nyitó Labyrinth jó keresztmetszetét adja a mai Angertea-nek. Lassan épül, majd egy pontján berobban a masszív riff, de visszatér a lebegősebb rész is, csak már egészen mást jelent akkor. Van itt grunge, stoner, Tool, King Crimson, még tán Leukémia is, és ahogy halad előre, tényleg labirintussá válik, s hátborzongató élménnyé.
Az Embrace of Lizards-ot Gergő gitárgerjesztése nyitja, és valami ős-grunge/stoner dallá alakul, amiben a miskolci Eclipse-szel is érzek rokonságot, de van benne Alice In Chains, meg némi közel-keleties téma, meg vokálok is. Igaz is, számos ének-producerrel dolgozott Gergő ez alkalommal, és tényleg változatosabb az ének. Többféleképpen használja a hangját, s ez nemcsak az effektekre meg hangzásra igaz, baromi kifejező végig.
A Gain Overdose-ról simán elhinném, hogy ’94-’98 közötti, kiadatlan Soundgarden dal, a borultabb fajtából. Frankón veszedelmes nóta. Jól is jön utána a The Unexpected Gift elvarázsolt, finom kezdése. Persze ez a hangulat nem tart ki végig – nyers és szép, brutális és lebegős egyszerre, ráadásul az album egyik legerősebb refrénje is itt van. Legalábbis most így érzem, de ez az az anyag, ami nagyon hosszú időn keresztül tud majd meglepetéseket okozni, mintha két hallgatás között is változna, holott nyilván csak a hallgató adott hangulata, állapota teszi, hogy másként érzékeli.
A Sacred Garden-ben is vannak elvarázsolt, sőt űrbéli témák is, bódító, hipnotikus. Is. Mert van benne őrjöngés is, meg Primus-rokon basszus, meg sok-sok zajos gitár. Nehéz cucc, mégis szeretem.
A Genocide? szinte punkos az elején, de aztán inkább Neurosis/Mastodon irányba hajlik el, amihez megint jön egy kis Tool, egy kis AIC, felfokozás, leállás, csaknem jazzes finomságig, majd újabb fokozás, hogy úgy érzed, ezt már nem lehet tovább bírni. És akkor érkezik a bő 7 percével az anyag leghosszabbjának számító címadó, ami szomorkásan indul, szinte szép, csak aztán beüt a nem-négy-negyedes kalapálás, a zúzás. Még a remek dallamok dacára is úgy ér véget az album, hogy utána le kell ülnöd, vagy kimenni az erdőbe, vagy tenni bármit, hogy úgy érezd, OK, ezt túlélted, és most már megnyugodhatsz, ami persze nem igaz, mert az Angertea-t is csak a világ teszi ilyenné.
S mégis: annyi, de annyi zenekar reagál a zenéjével és szövegeivel a világra, dühöt, haragot, keserűséget, kiábrándultságot és a többi negatív érzést és gondolatot üvöltve, sikoltva vissza rá, ám az Angertea azon kevesek közé tartozik, akik ezt olyan szintre emelik, ami már katarzist, megtisztulást is ad. Erőt, tartást, hogy ne sodorjon el a szennyáradat. Gergő szövegei között mindig voltak brutálisan őszinte, kényelmetlen és félelmetes mélységekbe ásók, de a Darkmindot a világ szarságainál erősebb összetartás szülte (nevezhetjük akár barátságnak is). Ez a három ember itt csak egymásra figyelt, kölcsönös rezdüléseikből hozták létre ezt a monstrumot, mely amilyen súlyos, annyira természetes, és valahogy ezt át is tudja adni a hallgatónak. Az az érzésed támad tőle, hogy valaki most felemelt. Hogy nem vagy egyedül. Hogy meg lehet maradni embernek, akkor is, ha magadból kikelve üvöltesz különben. Sőt, talán csak így lehet, ha kiüvöltöd a rosszat. Vagy olyan, mint egy varázskör, amit az értékeink, a szeretteink, az életünk köré húzunk: nincs benne semmi művi, csak a négy őselem, csak a test meg a lélek.
U.N. 10 pont
