Kiadó: earMusic / Írta: Schmidt Péter / 8
Több mint fél évszázad után jöttek újra össze az egykori Alice Cooper Band még élő tagjai egy kis közös muzsikálásra, dalszerzésre és stúdiózásra. Az 1997-ben elhunyt Glen Buxton gitároson kívül mindenki előkerült: Mr. Furnier személye ugye eleve adott, de megjelent Michael Bruce gitáros, Dennis Dunaway basszer és Neal Smith dobos is, tehát a majdnem komplett Muscle Of Love lemezes felállás. Sőt mi több, a mai napig aktív, sokak mellett a Kiss, a Pink Floyd és a Deep Purple egyes albumai révén elismert Bob Ezrin producer szintén itt van – ő ugye több Alice Cooper-lemezen is dolgozott korábban.
Szóval összejött a régi brigád, és zenei szempontból kb. ugyanott vették fel a fonalat, ahol laza 52 évvel ezelőtt letették azt, e korai felállás szétszéledésekor. A hangzás persze ízig-vérig mai, nagyon szépen dörrennek meg a nóták, másfelől ugyanakkor a vintage hangszínek és tónusok hamisítatlan ’70-es évekbeli érzést hoznak vissza. Mint ahogy maguk a dalok is abba az érába repítenek vissza: a slágeres, MTV-s hard rock korszak áramvonalas megközelítésének nyoma sincs, ez itt blues alapú, szőrös classic rock avagy rock’n’roll ízes gitározással, meg persze az Alice-ra jellemző különleges, néhol bizarr szövegi és hangulati csavarokkal. Több helyütt még a Coop bácsi által fújkodott szájharmonika is előkerül, szóval tényleg autentikus a dolog.
Ezzel együtt a Black Mamba dal szerintem nem igazán jó kezdés, ezt a lassan beinduló, néhol szövegmondós, kissé vontatott tételt én biztosan nem az elejére tettem volna. A kettes Wild Ones a maga lendületes sodrásával már sokkal jobban tetszik, indítás gyanánt ez szerencsésebb választás lehetett volna. Később is van pár alapjáratosabb dal, ami nekem annyira nem tetszik (pl. Kill The Flies, Crap That Gets…), a nóták többsége azonban szerencsére rendben van, sőt vannak egészen kitűnő szerzemények is (pl. One Night Stand, Up All Night, Money Screams, See You On The Other Side). A What Happened To You-ban pedig még Glen Buxton játékát is hallhatjuk, amit egy régi demóról sikerült ide átmenteni.
Összességében a tizennégy – a bónuszos verzión tizenhat – dalt én kicsit soknak érzem, pár átlagosabb nótát lehagyva, úgy tizenegy-két trackesre összehúzva a lényeget még ütőképesebb, kompaktabb lehetne az album, de különösebb gond igazából így sincs vele. Főleg ha annak fényében nézzük a dolgot, hogy a fickók több mint fél évszázad „különélés” után hozták össze ezt a lemezt. Jópofa a régi moziplakátokat idéző frontborító, az pedig külön csemege lesz, ha néhány koncert erejéig a négy csirkefogó élőben is bemutatja a friss nóták színe-javát, pár korai klasszikussal egyetemben. (Turné állítólag nem várható, de pár koncertre, ha minden igaz, mutatkozik némi esély).
Azt hiszem, sok régi rajongó számára jelent nem várt kellemes meglepetést a Revenge – Alice-nek és régi kollégáinak nincs is mit szégyellniük rajta, alapvetően jól sikerült ez a nosztalgikus újbóli egymásra találás.
