A korábbról áttolt koncertek közül az utolsók közé tartozott Wolf Hoffmannék januári budapesti jelenése – amiben a leginkább fájó pont számomra nem annyira maga a halasztás ténye, mind inkább az előzenekar kilétében történő változás volt. Az eredeti menetrend szerint ugye az ex-motörheades Phil Campbell és szabadcsapata melegített volna az Accept előtt, azonban ez a terv borult, így aztán a csupahölgy Maiden-tribute The Iron Maidens jött helyettük.
Ahogy a tavalyi Fezenen, úgy itt is egy jópofa, aranyos és lelkes formáció benyomását keltették, akik ugyanakkor azért messze nem játszottak hibátlanul. A dob például kimondottan kalimpálós volt időnként, és az itt Bruce Chickinson név alatt futó Kirsten Rosenberg énekteljesítménye sem volt hibapont nélküli. Pusztán a produkció zenei oldalát tekintve sajnos voltak egyértelmű hiátusok, amiket azért némiképpen orvosolt a lányok tényleg marha aranyos lelkesedése, meg a jó néhány meglepetést is tartogató setlist.
A Doctor Doctor intróból kirobbanó Trooper mondjuk még papírforma volt, ám az ezt követő Back In The Village/Caught Somewhere/Brave/Genghis Khan négyest cseppet sem mondanám nyilvánvaló húzásnak. Riszpekt, komolyan. A maradék öt dal aztán már kiszámíthatóbb választás volt, de az iméntiek miatt, meg a nyilvánvaló lelkesedésük okán csak-csak elnyerték a szimpátiámat. Ezzel együtt azért Phil Campbelléket inkább díjaztam volna.
Az újkori, Mark Tornillóval kiálló Accept lassan másfél évtizede stabil pontja az európai metal színtérnek, még úgy is, hogy épp maga a zenekari felállás amúgy meglehetősen instabil. Tagcserék ide vagy oda, a főnök Wolf Hoffmann és a banda arcát/hangját adó Tornillo egy nagyjából konstans vezérfonál mentén üzemeltetik a csapatot, mind zenei szempontból, mind pedig koncert- illetve turnéfronton. Habár az újrainduláskori tagságból mára csak ők ketten maradtak (legutóbb az egykori ős-basszer Peter Baltes került körön kívülre), lemezen egy sztenderd nívót azért mindvégig sikerrel produkálnak, élőben pedig gyakorlatilag a mai napig szinte hibapont nélkül dohog a gépezet.
Nyilván szubjektív, hogy a Tornillo-érából kinek melyik album fekszik jobban vagy kevésbé (nálam a Blood és a Rise a két favorit, míg a legutóbbi Too Mean-t kicsivel gyengébbnek érzem), de bárhogy is legyen, aki itt és most látta őket, az velem együtt konstatálhatta, hogy élőben bizony kivétel nélkül az összes nóta egyforma hatékonysággal gyalult. Roppant szimpatikus, hogy a 2009-es reboot óta a zenekar nem ragadt bele az időgépbe és deklaráltan előre tekint – itt és most az elhangzott 19 dalból (amik közül az egyik voltaképpen egy alapos old school medley volt) tíz a Tornillo-évekből érkezett, erős hangsúllyal az új lemez illetve a Blood album szerzeményein (4-4 szólt mindkettőről). Utóbbiról a Teutonic Terror és a Pandemic már éppen úgy szerves részei a setlistnek, mint teszem azt a Restless vagy a Fast As A Shark, ami azt mutatja, hogy nem csak szerintem, de a zenekar szerint is úgymond klasszikussá nemesedtek mára ezek az újabb kori tételek.
A helyükben én egy dologba nyúlnék csak bele mélyebben: az Udo-érából is lehetne bátrabban válogatni (Objection, Death Row lemezek!), az onnan származó klasszik nóták már nagyon beégtek a műsorba, egy kis frissítés itt is elkelne lassan. (Sőőőt, szerintem akár az Eat The Heat valamelyik karcosabb darabjával is megpróbálkozhatnának, Tornillo hangjával ez kimondottan izgalmas lehetne.)
A zenekar egyébként a szokott impozáns lendülettel zúzta végig az 1 óra 55 percet, minimális konferálással, gyakorlatilag bármiféle időhúzás és smúzolós jópofizás nélkül. Csak a dalok sorjáztak egymás után, gyakran szinte megállás nélkül, tömören és feszesen, ahogy kell. A dolog élét még a relatíve tompább, puffugósabb hangzás sem tudta elvenni – közvetlenül a keverő előtt állva nagyjából ez volt az egyetlen kifogásolnivalóm. Baltes hiányát nyilván még szokni kell, mint ahogy azt is, hogy az újoncok közül ketten is ledobták a hosszú hajat, de a zenei teljesítménybe és a tényleg mindent beleadó hozzáállásba így sem lehetett belekötni. Arról nem is beszélve, hogy a jelenleg hat tagú csapatban mind a fiatalok, mind az idősebbek szemmel láthatóan igen jó fizikai kondícióban vannak. Bizony-bizony, a jó öreg, cirka fél évszázados heavy metalt így kell 2023-ban a huszonévesek lendületével játszani.
— írta: Schmidt Péter
— fotó: Gyuricza Ferenc
