A modern rockgitározás egyik legnagyobb hatású alakja, a neoklasszikus metal műfajának alapítója, Yngwie Malmsteen szólókarrierje kezdetének negyvenéves jubileumát ünnepli. A svéd származású, de Amerikában élő zenész még tavaly ősszel indította útjára azt a koncertsorozatot, amelynek nyári állomásai közt Budapest is szerepelt. A gitáros a MOMKult termében adott telt házas koncertet, ahol az 1984-ben a köztudatba valósággal berobbant első, Rising Force című szólóalbumának dalaitól a 2021 júliusában kiadott legutóbbi stúdióalbumig, a Parabellumig ölelte át páratlan karrierjét. Ezzel tulajdonképpen hasonló műsort mutatott be, mint amit a legutóbbi kiadványa, az idén áprilisban megjelent koncertalbuma, a Tokyo Live is tartalmaz. A kivételes tehetségű, ám abszolút öntörvényű zenésszel Gyuricza Tamás Marcell ült le beszélgetni, közvetlenül a koncert előtt.
Szöveg: Gyuricza Tamás Marcell · Fotó: Gyuricza Ferenc
–
A Tokyo Live nagyon tartalmas kiadvány lett, hiszen mind a vinyl, mind a CD változata több mint másfél órányi zenét tartalmaz, utóbbihoz pedig a koncert teljes DVD-felvételét is csatoltátok. A szólókarriered kezdetének negyven éves jubileumát kívántad ezzel az albummal megünnepelni, ahogy a jelenlegi turnét is ennek jegyében szervezted?
„Tulajdonképpen igen, ám egy kicsit bonyolultabb a történet ennél. A legutóbbi stúdióalbumom, a Parabellum megjelenése után volt egy turném, amivel Japánba is eljutottam. Ez még tavaly volt, s ott hívta fel rá valaki a figyelmemet, hogy akkoriban volt a 40. évfordulója a szólózenészi karrierem kezdetének. Addig nem is foglalkoztam ezzel. Aztán azt is megkérdezték, rögzíthetnék-e az egyik koncertemet. Mondtam, hogy rendben, de csak azzal a feltétellel, ha megkapom a felvételeket, mert szeretném a keverést én magam csinálni. A Tokyo Live albumot tehát nem terveztük, de miután éppen Japánban jártam, ahol felvették az egyik koncertet, és mivel mindez negyven évvel azután történt, hogy 1984 januárjában elindítottam a szólókarrieremet, végül úgy döntöttünk, hogy megjelentetjük.”
Milyen a viszonyod a koncertalbumokkal? Szereted őket?
„Igen, kifejezetten kedvelem őket. Svédországban, ahol felnőttem, nem volt rockrádió vagy semmi ilyesmi, csak úgy juthattál rockzenéhez, ha albumokat vásároltál. Az egyik osztálytársamnak volt lemezjátszója, mindannyian irigyeltük tőle, én is nagyon szerettem volna ilyet. Azt hiszem, talán karácsonyra, vagy talán a nyolcadik születésnapomra végül kaptam is egy lemezjátszót, s hozzá egy Deep Purple-albumot, a Fireballt, ami éppen akkor jelent meg. A Deep Purple volt tehát az első olyan rockzenekar, amit megismertem, még jóval azelőtt, hogy a Black Sabbathról vagy a Led Zeppelinről egyáltalán hallottam volna bármit is. Közben a klasszikus zene is egyre jobban kezdett érdekelni. Bach, Paganini, Vivaldi, ilyesmik. Kedveltem Liszt zenéjét is, de a barokk jobban érdekelt.
Rockzenét viszont akkoriban már kevesebbet hallgattam. Persze voltak zenekarok, olyanok, mint a Thin Lizzy, Judas Priest, Deep Purple vagy a Kansas, akiket még mindig remeknek tartottam, de érdekes módon, mindegyiknek a koncertalbumát kedveltem. Azokat tényleg nagyon menőnek tartottam. Úgy voltam vele, ha nekem is lesz valaha albumom, akkor az szóljon úgy, mint ezek a lemezek. Legyen meg bennük az a feeling, amit csak egy koncerten kaphat meg az ember. Adja vissza azt az energiát, ami a felrobban a színpadon, legyenek improvizált szólók, és így tovább. Ezért szeretem máig nagyon a koncertalbumokat, és ezért adok ki én is ilyen felvételeket.”
Az sem zavar, hogy az esetleges hibázások is rögzítésre kerülnek?
„Nem. Egy koncertalbumnak éppen ez adja a varázsát. Nálam nincs kozmetikázás, egyedül a keverés során van lehetőség belenyúlni a felvételekbe, például azért, hogy jobb legyen a hangzás, de ettől még azt adom ki, ami egy élő fellépés során került rögzítésre.”
Ezek szerint közelebb áll hozzád a színpadi zenélés, mint a stúdiómunka?
„A kettő nem létezik egymás nélkül. Nagyon szeretek élőben zenélni, koncerteket adni, ez a valódi énem. Azért mondtam, hogy szeretem a koncertalbumokat, mert azok tényleg az élő fellépések hangulatát adják vissza. Ahhoz azonban, hogy élő fellépéseid legyenek, szükséged van dalokra, amiket viszont a stúdiózás során készítesz el. Amikor egy stúdióalbumon dolgozom, akkor nemcsak a gitárrészeket írom meg, hanem a dobot, billentyűt, basszusgitárt, de még az énekdallamokat és a szövegeket is. Úgy komponálok zenét, ahogyan azt Johann Sebastian Bach is tette egykor. A klasszikus zeneszerzők is egyedül alkották meg a saját műveiket, én is azt teszem. Szóval, ha valaki úgy gondolja, hogy sz.r lett az új Yngwie Malmsteen-album, akkor nem hibáztathat mást, csak engem, de ha úgy van vele, hogy jó lett a lemez, az is én vagyok. (nevet) Ez a munkamódszer a stúdiózás során nagyon sok időt vesz igénybe, sokkal többet, mintha csak gitároznék, de ezt is nagyon élvezem. Sosem úgy képzeltem el a zenélést, hogy felgitározom a saját részemet, s aztán megyek is haza.”
A legutóbbi stúdióalbumod, a Parabellum 2021-ben jelent meg. Tervezed már a következőt?
„Mivel van egy saját stúdióm, így amikor nincs turné, és éppen otthon tartózkodom, akkor majdnem mindig ott vagyok, folyamatosan dolgozom valamin. Jó, nem mindig, mert vezetni is nagyon szeretek, szóval rengeteget autózom, de azért a zenélésre is nagyon sok időt fordítok. Rengeteg ötletem van, és nagyon sok kész dalom is egy következő albumhoz, de a kiadóval még nem beszéltem arról, hogy mikor jelenjen meg. Ennél többet tehát most még nem tudok mondani, hacsak azt nem, hogy tipikus Yngwie Malmsteen-album lesz.” (nevet)
Jó ideje már saját magad énekelsz a lemezeiden. Miért döntöttél így?
„Nem volt semmi különösebb oka. Ahogy mondtam, saját magam írom a dalszövegeket, de ez mindig is így volt. Tudod, én egy szólóművész vagyok, aki felfogad zenészeket. Nekik az a feladatuk, hogy azt játsszák, ami oda van nekik írva. A hangszeresek általában meg is értették ezt, az énekesek azonban nem. Azt gondolták magukról, hogy ők az új Elvis Presley vagy Tom Jones. Nem fogták fel, hogy mi a szerepük, és ezek rendszerint problémákat szültek. Mielőtt Amerikába költöztem volna, előtte is énekeltem, így csak idő kérdése volt, hogy újra megtegyem.
Nézd, én negyven éve készítek szólóalbumokat. Sajnos, még mindig van néhány ember, aki nem tudja felfogni, vagy nem képes megérteni, hogy nekem nincs zenekarom. A Rising Force album megjelenése idején sem volt. Nagyon örülök annak, hogy ez szóba került, mert végre tisztázni lehet egy félreértést. Én az elmúlt negyven évben nem zenekar tagjaként dolgoztam. Ez egy szólóprojekt, mindig is az volt, ahol mindenről én döntök, egyedül. A ma esti koncert kapcsán is. A dob úgy szól, ahogyan én akarom. A fények úgy világítanak, ahogyan nekem tetszik. A füstgép arrafelé néz, amerre én akarom.
Az 1984-ben megjelent Rising Force tehát Yngwie Malmsteen szólóalbuma volt, és nem a Rising Force zenekar első nagylemeze. A Rising Force zenekart még gyerekkoromban hoztam össze Svédországban. Én voltam a gitárosa, az énekese és a vezetője is. Rengeteg basszusgitárosunk, illetve dobosunk volt, akik folyamatosan cserélődtek mellettem, albumot azonban soha nem csináltunk. Amikor Amerikába mentem, ott először a Steelerhez, majd az Alcatrazzhez csatlakoztam, majd nagyon hamar szólókarriert kezdtem, amihez új embereket kellett keresnem, mert a Rising Force zenészei Svédországban maradtak.
Akik tehát az első Yngwie Malmsteen-albumon, a Rising Force-on szerepelnek, azokkal sosem alkottam közös zenekart. Megértem, hogy akad néhány ember, akiket ez még mindig zavar, és próbálják más színben feltüntetni, de akkor is ez az igazság. Yngwie Malmsteen és a Rising Force ugyanaz a dolog. Nem lehet a kettőt egymástól elválasztani.”
Klasszikus zeneszerzőkre hivatkozol, miközben nekem az a tapasztalatom, hogy éppen a klasszikus zenészek nem értik ezt a műfajt, aminek egyik lényege, meghatározó alkotóeleme az improvizáció. Szerinted ők miért ragaszkodnak annyira a kottához?
„Ez egy nagyon jó kérdés, és szerintem tudok olyan választ adni, ami remélhetőleg tisztázni tudja ezt a látszólagos ellentmondást. Induljunk ki onnan, hogy az improvizáció az maga a kompozíció eredete. Mindenki improvizációval kezd, amikor zenét szerez, de miután megalkottak egy művet, azt le kellett jegyezniük, le kellett kottázniuk, hogy más zenészek is el tudják majd játszani. Amikor azonban saját maguk játszották a műveiket, nem feltétlenül ragaszkodtak a lekottázott változathoz. Paganini, Bach, Beethoven, mind improvizáltak, amikor a saját szerzeményeiket adták elő. Liszt Ferenc például nagyon híres volt arról, hogy szeretett improvizálni. Mozart szintén improvizált, azok a zenészek, akik ezeknek a szerzőknek a lekottázott műveit játszották, már nem tehették meg. Nekik ragaszkodniuk kellett a leírt változathoz, nem változtathatták meg azt.
A családomban nagyon sok operaénekes és klasszikus zenész van, akiknek követniük kell a kottákat, hiszen mások műveit adják elő. Ők legfeljebb annyit változtathatnak rajtuk, hogy egyes részeket gyorsabban vagy lassabban adnak elő. Rám, mint zeneszerzőre és előadóra ez a szabály nem vonatkozik. Amikor végzek egy dal megírásával, készítek hozzá kottát, hogy később is emlékezzek rá, de ha a színpadon adom elő, nekem nem kell ragaszkodnom a lekottázott változathoz. Bármikor improvizálhatok benne, megváltoztathatom a szólóját, mert az a saját szerzeményem, az én szellemi tulajdonom, amivel azt tehetek, amit csak akarok. Egy klasszikus zenész azonban nem a saját szerzeményeit adja elő, neki muszáj a kottában lejegyzettek szerint játszania. S mivel ők ezt szokták meg, szerintem ezért nem is értik a rock and rollt.”
Nemcsak improvizálsz a koncertjeiden, de az is közismert veled kapcsolatban, hogy szinte azt is az utolsó pillanatban döntöd el, hogy melyik dalokat, és milyen sorrendben játszod el a színpadon. Ennek mi az oka?
„Szükségem van rá, hogy számomra is érdekes legyen az adott koncert. Nem akarom rutinszerűen estéről estére ugyanazokat a dalokat játszani. Ha mindig ugyanazt a programot adnám elő, az elvenné az élő zenélés izgalmát. Ezért minden egyes koncert előtt újragondolom az aznapi műsortervet. A setlist ugyan ott van kinyomtatva a színpadon, de előfordul, hogy még azon is változtatok. Minden este mást játszom, mert így érdekesebb számomra. Sokkal nagyobb a kihívás. S persze az is előfordul, hogy akadnak olyan emberek, akik egy turnén több koncertet is megnéznek. Szerintem nekik is jobb, ha nem ugyanazt a programot kapják minden egyes estén.”
Azt mondod, szereted a kihívásokat, ezzel azonban nemcsak magadat állítod az elé, hanem a zenészeidet is. Nem nagy teher számukra, hogy folyamatosan változik a program?
„Valószínűleg az, de ezért kapják a fizetésüket. Ha elkezdek egy dalt, az a feladatuk, hogy kövessenek engem. Nem olyan egyszerű dolog ez, de eddig mindig nagyon jól megbirkóztak vele.”
A beszélgetésünk legelején azt mondtad, volt idő, amikor jobban érdekelt a klasszikus zene, mint a rock. Ha valóban így volt ez, akkor mégis miért a rockzenészi karrier mellett döntöttél?
„Ez megint egy jó kérdés, s hogy teljesen érthető legyen a válasz, muszáj egészen a kezdeti időszakig visszamenni. Az én családom egy nagyon régi, nemesi família Svédországban, a felmenőim még ezüstbányát is alapítottak. Maga a Malmsten (így!) név az eredeti írásmódja szerint svéd nyelven ezüstércet jelent. Ennek persze semmi jelentősége nem volt az Egyesült Államokban. Az ott élő emberek nem látnak különbséget a nemesi és hétköznapi családok között, nem tudják, és nem is értékelik, hogy mit jelentett a világ számára egykor az arisztokrácia.
A szüleim már zenével foglalkoztak, ezért a testvéreimmel együtt engem is folyamatosan a zenei karrier irányába tereltek. Mindössze ötéves voltam, amikor az első gitáromat megkaptam, hatévesen pedig az első trombitámat is. Még nem voltam hétéves, amikor láttam Jimi Hendrixet a színpadon, és azonnal tudtam, hogy egyszer majd én is úgy akarok gitározni, ahogyan ő. Svédországban azonban nem volt túlságosan sok lehetőség arra, hogy kapcsolatba kerülj a rockzenével, így először nekem is inkább a klasszikus zene irányába terelődött a figyelmem.
Klasszikus gitáron kezdtem el játszani, de nagyon hamar beleuntam, ugyanis rendkívül statikusnak, és nagyon korlátozottnak éreztem. Egyáltalán nem kötötték le az érdeklődésemet azok a blues skálákból felépített zenék, amiket rögtön az elején megtanítanak eljátszani mindenkinek, aki klasszikus gitár leckéket vesz. Sokkal jobban érdekeltek azok a zenék, például Vivaldi vagy Paganini, amiket klasszikus hegedűn előadva ismertem meg, ezért megpróbáltam azokat lejátszani gitáron. Harmonikus minor skálákkal el kezdtem kísérletezgetni, ami sokkal több lehetőséget kínált, mint a pentaton blues skálák. Miután eközben a rock and rollt sem akartam teljesen otthagyni, így nemcsak klasszikus gitáron játszottam harmonikus minor skálákat, hanem kezdtem átültetni őket elektromos gitárra is. Én magam is meglepődtem rajta, de működött.
A klasszikus zene tehát nagyon sokat segített. Hatalmas befolyása volt arra, hogy egészen új stílust alakítottam ki. Ezzel együtt persze maradhattam volna klasszikus zenész is, de ahhoz nem lehetett show-t társítani. Márpedig én arról sem akartam lemondani, szerintem ugyanis a gitárdobálás ugyanúgy része a koncertnek, mint a színpadi füst vagy egy harmonikus minor skálára felépített gitárszóló.”
Ha jól értelmezem a szavaidat, akkor most tulajdonképen arról beszéltél, hogy miként dolgoztad ki a neoklasszikus stílust, amivel teljesen megújítottad a rockgitározást. Valóban ennyi volt a titka?
„Igen, de megvalósítani sokkal nehezebb volt, mint beszélni róla. Imádtam Jimi Hendrixet, nagyon kedveltem Angus Young zenéjét, és persze mindenki mást, akik nagyon jól játszanak gitáron, de ők lényegében valamennyien ugyanazt csinálják. Pentaton blues skálákból építik fel a dalaikat. Mindez azért van, mert ezek a zenészek egymástól tanultak. A gitárosok 99 százaléka csak gitárost hallgat, azt csinálja, amit egy másik gitárostól ellesett, legfeljebb az eltanult technikát megpróbálja továbbfejleszteni. Gitár, gitár, gitár, ebben nincs semmi innováció.
Én viszont nagyon hamar felismertem, hogy a gitározás sokkal több lehetőséget kínál. Hallgattam Paganini 24 hegedű-capriccioja közül az ötödiket, amiben az a nagyon virtuóz rész található. Úgy voltam vele, hogy én ezt akarom gitáron eljátszani. Tízéves voltam csak, de már akkor felismertem, ha ezt meg tudom csinálni, akkor úgy fogok gitározni, ahogy senki más. Egyáltalán nem volt könnyű, több évnyi gyakorlásra volt szükségem, de sikerült.
Ez azonban csupán az első lépcsőfok volt. Ha megelégszem ennyivel, akkor voltaképpen ott tartanék, mint az a néhány rockzenekar, amelyik klasszikus zenéből vett részleteket játszik áthangszerelve. Én viszont önálló stílust akartam, egy teljesen új megközelítésű zenét, aminek érdekében át kellett programoznom az agyam. Rá kellett szoktatnom magam arra, hogy úgy gondolkodjak, ahogyan azt Paganini, Bach és Vivaldi is tette a saját korában. Ez szintén nem ment egyik estéről a másikra, újabb hosszú évekbe telt, de a Rising Force album sikere végül bizonyította, hogy helyes volt az elképzelésem. Azóta mindenki úgy szeretne gitározni, ahogy én.”
Elégtételt jelentett számodra, vagy inkább bosszankodtál amiatt, hogy egyszerre nagyon sokan elkezdték lemásolni a stílusodat?
„Nem nagyon foglalkoztam azzal, hogy mit csinálnak mások, mint ahogy ma sem érdekel, hogy mit mondanak sz.rnak vagy jónak az emberek. Csak azt teszem, amit saját magam jónak tartok. Azon persze jókat kuncogtam magamban, amikor ezek az engem gátlástalanul utánozni próbáló gitárosok hirtelen mindannyian arról kezdtek el beszélni, hogy Bach és Paganini voltak a fő hatásaik.”
A rockzenei előadók közül is tudnál mondani olyasvalakit, aki a karriered alakulását hasonlóképpen meghatározó módon befolyásolta?
„Nem, nincs ilyen.”
Még az a Deep Purple sem, akiktől annak idején négy dalt is feltettél az Inspiration című feldolgozás-albumodra, és akiknek a Smoke on the Water című dalát ma is rendszeresen játszod a koncertjeiden?
„A Deep Purple egészen korán megjelent az életemben. Ahogy említettem, a Fireball című albumuk volt az első hanglemez, amit ajándékba kaptam, azaz tulajdonképpen rajtuk keresztül ismertem meg a rockzenét. Arról az albumról már akkor azt gondoltam, hogy egy remekmű, és ezt a mai napig fenntartom. Nyolc- vagy kilencévesen az összes dalt el tudtam róla játszani, de ettől még nem mondanám, hogy hatással voltak arra, amit most csinálok. Nagyon jó zenekarként tekintek rájuk, akárcsak a korai Genesisre, de engem Bach, Paganini és Vivaldi zenéje befolyásolt, nem a Deep Purple.”
Svédországban születtél, és ott is nevelkedtél, de a zenei karriered már az Egyesült Államamokban bontakozott ki. Milyen reményekkel indultál neki annak idején világnak? Számítottál ekkora sikerre?
„Amikor Amerikába költöztem, mindössze abban reménykedtem, hogy nem egy irodában, vagy ami talán még annál is rosszabb, nem hamburgerárusként kell dolgoznom, hogy pénzt szerezzek magamnak a megélhetésemhez. Én ugyanis zenélni akartam, és a zenélésből akartam eltartani magam. Svédországban, ahol felnőttem, mindenki azt mondta: rendben van, hogy zenélni akarsz, de előbb legyen valami rendes munkád. Én erre csak annyit válaszoltam: de hát nekem van munkám, zenész vagyok! Svédországban ezt nem értették meg az emberek, ezért is döntöttem úgy, hogy kiköltözöm az Egyesült Államokba. Egy gitár és egy fogkefe, csupán ennyi volt a poggyászom, amikor elutaztam Amerikába, de egy pillanatig nem gondolkodtam azon, hogy mi lesz, ha mégsem sikerül. A mának életem, és bíztam magamban. Tulajdonképpen azóta is így élek, ma sem tervezek előre.”
Ha Svédországban maradsz, akkor is lett volna esélyed hasonlóan sikeres karrierre?
„Szerintem igen. Ha nem is azonnal, de egy idő után talán működött volna, mivel éppen akkoriban hirdettek meg egy dalversenyt, amikor otthagytam Svédországot. Ennek a fődíja egy albumszerződés volt, amit egyébként a Europe nyert meg, akik a barátaim voltak. Ők tehát éppen azután kapták meg az első lemezszerződésüket, hogy én elhagytam az országot, ezzel pedig egy addig nem létező lehetőség nyílt meg a svéd zenekarok előtt. Ma persze ezt már nehéz megérteni, hiszen rengeteg a svéd zenekar, sokkal több, mint bármikor előtte, de 1982-ben még egészen más volt a helyzet.”
Azért a Europe átütő sikeréhez kellett még jónéhány év, te viszont nagyon gyorsan tudtál olyan karriert felépíteni, amit bárki megirigyelhetett volna…
„Szerencsés voltam. Tudod, nemcsak kiadtam egy albumot, amin teljesen más zene volt, mint bármi azt megelőzően, de a rádiókba is sikerült bekerülnöm vele. Amerikában akkor a rádiókon múlt minden. Ha bekerült a rádióműsorokba a dalod, azzal esélyt kaptál arra, hogy az emberek megismerjék a zenédet, és sikeres legyél. Szerencsére Amerikában hamar felismerték, hogy ez a zene teljesen más, mint az eddigiek, s a rádiók elkezdték játszani a dalaimat. Ezért nagyon hálás vagyok Istennek, és nagyon köszönöm mindenkinek, elsősorban a rajongóimnak, hogy hozzásegítettek a sikereimhez. Ahogy mondtam, nagyon szerencsés vagyok, hiszen rengeteg zenekar és zenész van szerte a világon, ám a siker csak keveseknek adatik meg. Akiknek igen, azok többségének is csak néhány évig, én viszont még mindig itt vagyok, ezt csinálom már szinte az örökkévalóság óta.”
A nyolcvanas-kilencvenes években a zenélésből még nagyon jó egzisztenciát lehetett teremteni, te is eladtál legalább tízmillió albumot. Ma azonban már alig vásárolnak fizikai formátumban lemezeket az emberek, a streaming szolgáltatók pedig közel sem fizetnek úgy egy zenésznek, mint ahogyan az a lemezeladások után történt. Mit tudnál tanácsolni a gyermekkori önmagadnak, ha most, 2025-ben kapnád az első gitárodat?
„Ez a legnehezebb kérdés, amit valaha is feltettek nekem. Nem tudom, őszintén mondom, hogy nem tudom a választ. Ó, ember, csak ismételni tudom magam, engem a tenyerén hordoz az Isten. Nagyon szerencsés vagyok, azzal foglalkozhatom, amit szeretek, ott léphetek fel, ahol akarok, és akkor adhatok ki új albumot, amikor csak szeretnék. Ez azonban nem mindenkinek adatott meg. Aki most kezd el zenélni, annak nagyon, de tényleg nagyon nehéz a helyzete. A kiadók sok pénzt akarnak keresni, de ezt csak akkor tudják megtenni, ha tényleg nagyon sok lemezt adnak el. Emiatt csak olyan zenekarokkal szerződnek, akiket már ismer a közönség. Ahhoz viszont, hogy a közönség megismerjen, szükséged van arra, hogy valaki kiadja az albumodat. Ez tehát egy ördögi kör, amiből nem tudom, hogy lehet kilépni. Tényleg nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy már ilyen régóta rajta vagyok a térképen, és még mindig játszhatom a rock and rollt. A helyzet talán egy kicsit javult azáltal, hogy a vinyl reneszánszát éljük, de ez azért nem ugyanaz, mint volt. Az én gyermekkoromban még szertartása volt egy zenei album megvásárlásának. Elmentél az üzletbe, válogathattál a rengeteg lemez közül, akár kézbe is vehetted őket. Ma mit veszel a kezedbe? A telefonodat, amin keresztül a streaming szolgáltatóhoz kapcsolódsz? A digitális letöltések teljesen ellehetetlenítették a hagyományos zeneipart. A rajongók pedig, akik illegálisan letöltötték az albumokat, vagy akár csak átmásolták őket egymástól, meglopták a zenekarokat.”
Azt mondod, szerencsés vagy, hogy elég régóta jelen lehetsz a zenei életben. Én azt is hozzátenném, hogy szinte minden megadatott neked, amire egy zenész vágyhat. Van bármi olyasmi, amit szeretnél még elérni?
„Nincs. Mire vágyhatnék még? Arra, hogy egy újabb Ferrarit vegyek magamnak? Minek? Így is van elég. Anyagilag rendben vagyok, és tökéletesen elégedett vagyok azzal is, hogy ennyi év elteltével még mindig azt csinálhatom, amit szeretek. Nekem az ad erőt, hogy folyamatosan meg tudok újulni. Rendkívül inspiráció, hogy estéről estére képes vagyok a szólóimat újraértelmezni. Ezzel önmagamat is kihívás elé állítom, mert anélkül nagyon unalmas lenne már újra és újra eljátszani ugyanazokat a dalokat.”
Az fel sem merült benned, hogy lezárd a karrieredet?
„Miért tenném? Semmi késztetést nem érzek rá. Mick Jagger sem hagyta abba, pedig ő még régebb óta tolja a rock and rollt, mint én!”
