A Yakuza Bruce Lamont zenekara, 1999-ben alakult az Egyesült Államokban. Lamont ismert figurája a chicagói zenészéletnek, számos formációban érdekelt. Frontembere a Bloodiest nevű csapatnak, amely két lemezt adott ki – a debütáló Descent különösen erős. Tagja volt az Eyehategod-tagok, és (most már ex-)Neurosis-gitáros, Scott Kelly közreműködésével alakult, szintén két albumot kiadott, a régi Dürerben is fellépett, és már feloszlott Corrections House-nak, de Sanford Parkerrel, egy másik ismert zenész/producerrel, a Circle Of Animals nevű duettben is játszott. Ezeken kívül Lamont vendégeskedett más formációkban, és szólólemezeket is kiad. A Yakuza komoly diszkográfiát tud maga mögött, s most bő 10 évvel később jött el az ideje, hogy Lamont és társai felvegyék a letett fonalat.
Sutra az új album címe, és a kifejezés arra utal, hogy a csapat foglalkozik a keleti bölcsességgel. Legalábbis vélelmezhetően. Néhány hallgatás során nem lehet teljes képet kapni a Yakuza új lemezéről, de ez igaz volt a korábbi albumokra is. A csaknem 25 éves csapatot és Lamont egyéb projektjeit ismerők számára ez nem meglepő, ugyanis a kvartett progresszív megközelítésű metalt játszik, amely néha kísérleti területeket is érint. Ugyanakkor a chicagói négyes úgy tudja megfogalmazni szerzeményeit, hogy azok soha nem válnak öncélú hangakrobatikává, vagy őrült laboratóriumi szónikus kotyvasztássá. Az egyes számok terjedelme sem utal végletes zenei kihágásokra, s bár röviden fogalmazva is lehet elmebeteg dolgokat produkálni, az öt perces átlag-hossz teljesen megszokottnak tekinthető.
Bruce Lamont elsősorban szaxofonos, ami a hangszereket illeti, de a Yakuzában klarinéton is játszik, emellett ő az énekes. Sokszor vannak ambivalens érzéseim a szaxofon használata kapcsán a metalban, azonban a Yakuza zenéjének szerves része ez a hangszer, ráadásul roppant hangulatosak a fúvós témák, ennek alátámasztására meg kell hallgatni a Burn Before Reading megfelelő részeit. A Sutra számai természetesen gitárriffekre épülnek, melyek egy részére mondhatjuk, hogy posztmetal jellegű megoldások, konkrét metal-irányvonalhoz nem köthetők, másutt akár groove metalosnak is mondhatjuk a gitártémákat. A groove metal tőlem nagyon távol áll, de nem érdemes egy-egy zenei elemmel szőrözni, mivel egy olyan koncepciózus, átgondolt mű, mint a Sutra, minden zenei tényezőt a maga helyére illeszt. Ily módon a riffeknek, gitártémáknak – bármely alakot is vegyenek fel – éppúgy megvan a maguk részfeladata a kép kialakításában, mint az atmoszferikus témáknak, az akusztikusoknak, a fúvósoknak, vagy Lamont változatos énekének, könnyedén beazonosítható orgánumának.
Műfajok felett lebegő metal a Yakuza fémzenéje: experimentális megközelítésű, száz és száz hatást magába szippantó, s az egyes dalok nívója jelzi, hogy a zeneszerzést nem felejtette el a tagság, vagyis nem a minden áron való kísérletezés volt a cél. Jó példa erre a komor hangulatú Walking God, Lamont kifejező, erős énekével.
Néha olyan a Yakuza, mint egy intellektuális köntösbe bújtatott amerikai hardcore zenekar, másutt őrült jazz metalt hallunk „begerjedt” szaxofonnal (Into Forever), durva énekkel, majd posztmetalos 21. századi hangulatokkal utazunk. Nem egy könnyed, azonnal ható album a Sutra, de a Yakuza maga sem volt az a megelőző lemezeken. Viszont kellően nyitott füllel megtalálhatók a pontok, melyek segítenek a megközelítésben.
