Kiadó: Bad Omen Records / Írta: Schmidt Péter / 8
A retro hard rock/protometal vonalon ügyködő angol Wytch Hazel részéről nekem a mai napig a 2018-as második album az etalon, talán azért is, mert annak idején ezzel ismertem meg őket. A későbbi anyagaik tulajdonképpen egytől-egyig az ottani receptet követve, mindössze nüansznyi kilengéseket mutatva íródtak – szeretem mindegyiket, bár ennyi idő után néhány újabb kis trükköt azért már bevethettek volna.
Ezt az ötös sorszámot viselő Lamentations nótáiban sem kapjuk meg tőlük, ezzel együtt ha bármikor korábban rákattantál a banda jellegzetes hangulati és dallamvilágára, akkor ezt a dalcsokrot sem fogod messzire hajítani. A Thin Lizzy, a korai Jethro Tull, illetve néhol az ős-Judas Priest szellemisége köszön vissza most is a négy angol fickó dalaiból, sok ikergitáros témával, alkalmasint folkos-akusztikus hangszerelésekkel, kellemesen barátságos énekdallamokkal – mindezt egyfajta ünnepélyes, emelkedett hangvétellel tálalva. Utóbbira magyarázat lehet a tagság vallásos meggyőződése, ami ugyanakkor a bibliai ihletettségű szövegek mellett sem fordul át mindenáron meggyőzni akaró szájbarágásba.
Összességében azért most egy cseppet tempósabb, lendületesebb benyomást kelt a lemez (főleg az első felében), mint az utóbbi pár nekifutásuk, de ezzel együtt sem érzem nagyon másnak vagy többnek ezt az anyagot az elődeinél. Az I Lament/Run The Race kettős önmagukhoz képest kimondottan vehemensen indítja az albumot, és a karcosabb vonalat erősíti később például az Elements is. Aztán kicsit visszafogottabb vizeken evez az egyszerre torzított és akusztikus gitáros The Demon Within, a Racing Forwards vagy a Heavy Load, míg a rövidke Elixir egy teljes egészében akusztikus-folkos kis átvezető darab. A hat és fél percre rúgó Healing Power zárja a műsort a maga epikus-ünnepélyes mivoltával – hangulatában ez különösen megkapó.
Saját kis világát ezúttal sem reformálta meg a Wytch Hazel, de a dalok minősége okán ezt voltaképpen nem is rovom fel nekik. Fesztiválon, délutáni verőfényben már volt szerencsém látni a zenekart, jöhetne most egy hangulatos, emberközeli kis klubbuli is. Ez a zene oda való igazán.
—
(A lemezkritika eredetileg a 2025. júliusi digitális különszámban jelent meg.)
„A Wytch Hazel egy olyan ’időkapszula’ jellegű zenekar, akik nálam is betaláltak – más területet fed le a zenéjük, mint pl. a King Witché ugyanebből a Hangpróbából, de ugyanaz igaz rájuk: széles skálán, jól kapcsolódnak a hőseikhez, a hőseinkhez, és így a hozzám hasonlókhoz is. ”
– Gáti Viktor / 9
„Folkos Iron Maiden. A Witch Hazel olyan, mintha nem 2011-ben, hanem legalábbis 1983-ban alakult volna. Valamiért azonnal hallatszik, hogy ez nem csupán a zenéről szól Colin Hendráéknak. Ez egy életforma a britek számára, és ez a fajta önazonosság nekem mindig is tetszett!”
– Pintér Miklós / 9
„Feelinges retrock, amit kimondottan jól esik hallgatni! Csípem az ilyeneket, ha jól játsszák, márpedig a Wytch Hazel frankó!”
– Szénégető Richárd / 8
„Na, ez valami érdekes időutazás. Nem csak, hogy ős-hard rock/heavy metal, de a folk hatások miatt is. Nem tudom, mennyire autentikus ez így 2025-ben, de hogy nem terem minden bokorban efféle zene, az tuti.”
– Uzseka Norbert / 8
„Amellett, hogy érezni a lemezen a kísérletezőkedvet, a zenekar maximálisan tiszteleg a ’70-es évek klasszikus rockműfajai előtt. Megint csak azt tudom mondani, amit már sok album kapcsán említettem, hogy alkalmanként elég az egyszerűség oldaláról megfogni a dolgokat ahhoz, hogy egy jó anyag szülessen, és nem kell mindent túlkomplikálni, túlpolírozni.”
– Zubor Olly / 8
„Ha létezik reinkarnáció, akkor megvan Phil Lynott! A kérdés csak az, hogy szüksége van-e erre 2025-ben az embereknek? ”
– Gyuricza Ferenc / 7
„Elég lapos és színtelen retro, keresztény témájú hard rock. Na, nem a Deep Purple vonalon, hanem sokkal inkább a Blue Öyster Cult vagy a Wishbone Ash világában alkotnak. ”
– Cselőtei László / 5
„Értem én, hogy Thin Lizzy meg epikusság, de ez akkor is nagyon lagymatag.”
– Kiss Gábor / 5
