A virginiai Wood Witch trió tagjainak zenei előéletéről sokat nem sikerült kinyomoznom, pedig a fellelhető fotók tanúsága alapján pelyhedző bajszúaknak még véletlenül sem nevezhetjük a fickókat. Jó eséllyel ők még a hőskorban láthatták élőben az ozzys Black Sabbathot, ami az itt hallhatóak alapján azóta sem múló mély nyomokat hagyott bennük. A három arc aránylag nemrég, 2019-ben állt össze muzsikálni, 2021-ben két – nem kevés átfedést tartalmazó – EP-t is kihoztak, tavaly év vége felé pedig a debütáló albumuk is megjelent.

Az ozzys Sabbath és a Pentagram hatása tagadhatatlan (van is Pentagram című dal a lemezen, ami ráadásul a korong egyik legjobbja), ugyanakkor az énekhang nem a Madmant idézi, hanem egy kicsit bluesosabb, ősrockosabb irányba húz. A nagyon szép mélyekkel operáló, organikus hangzáskép remekül illik a 38 percnyi nyolc dalhoz, a borítókép pedig tagadhatatlan párhuzamban van az obskúrus, okkult töltetű szövegekkel. A zenében ugyanakkor kevesebb a borult/pszichdelikus elem, mint pl. a kolléga Spellbook esetében, a Wood Witch a direktebb, egyenesebb fogalmazásmódban hisz. Kétségkívül erősen túlzsúfolt egy ideje ez a posztsabbathista protometal vonal, és az is tény, hogy vannak jó néhányan, akik meggyőzőbben játsszák ezt a zenét náluk (pl. Nekromant és az iménti Spellbook, csak hogy két nevet említsek kortársaik közül). Ugyanakkor klassz pillanatok így is akadnak: a címadó nóta például kimondottan tetszetős, akárcsak a már említett Pentagram, vagy a kifejtősebb záró darab, a The Offering. A Hecate’s Kiss viszont sajnos olyan mértékben tartalmaz konkrét nyúlásokat, hogy az bizony erőteljesen kilendíti a kleptométer mutatóját. Enélkül egy derekas, vaskos hetest is simán megajánlanék az itteni hallgatnivalókra, így azonban maradjunk inkább a hat pontnál, egy fejcsóválós ejnyebejnye kíséretében. A többi szám alapján vannak itt tisztes dalszerzői kvalitások, felesleges mások kilométerekről virító tollaival ékeskedni. Legközelebb ezt tessék szépen elkerülni.