Kiadó: Rat Pak Records / Írta: Schmidt Péter / 7

Eredeti szándékom szerint erről a lemezről még a Queensryche-koncert előtt terveztem írni, de aztán az élet felülírta a szép tervet. Sebaj, jobb későn, mint soha…

Aki esetleg nem tudná, a Whip név a QR gitáros Michael Wiltont takarja, az ő beceneve ez baráti és zenészkörökben. A Vol. 1. pediglen az ő projektalbuma, aminek elkészítésében három seattle-i földije vett még részt rajta kívül. Ami a lemezen hallhatóakat illeti: vastagon megdörrenő, húzós rock/metalt hallható rajta, és bár a gitárjáték erőteljesen wiltonos (a szólóknál és a díszítéseknél nagyon hallatszik, hogy ez ő), összességében a QR korai illetve mai világától mégis eléggé távol áll a muzsika. Pusztán zenei szempontból még a Hear/Q2K/Tribe hármashoz húz leginkább a végeredmény, azonban Mark Winterman valahogy egyszerre fojtott és szőrös-karcos orgánuma mégis egy másfajta ízt kölcsönöz végül az egésznek.

Jómagam a QR-kedvelők többségénél jóval megengedőbb vagyok a banda 1990/1994 utáni dolgait illetően, szóval akkora nagy fejfájást mindez nem okoz nekem. A dalok hangszeres alapjai teljesen okésak szerintem (a ritmusszekció is jó ízléssel, nem tolakodó módon, de kellő húzással adagolja a tempókat), baromi jól is szól a Chris „Zeuss” Harris producerkedése mellett készült felvétel – az egyetlen komolyabb gondom Wintermannal van. Nincs rossz hangja az arcnak, kissé fátyolos-rekedtes ugyan, de van benne erő – viszont igazán magukkal ragadó énektémákat valahogy mégsem sikerült kipréselnie magából. Vagy legalábbis nem sokat.

Amíg szólnak a nóták, addig kellemesen el lehet hallgatni, de amint lemegy az album, egy árva refrén vagy markánsabb énektéma sem jön vissza a memóriából. Többedszerre sem. Kár, hogy így van, mert a zene meg a dalok alapvetően nem lennének rosszak, ezt még véletlenül sem mondanám. Csak éppen hiányzik az a bizonyos kis (vokális) plusz, ami megkoronázhatná az egészet.

A nyitó People Suffer/Get Away kettős, a Turn The Page középtájon vagy a záró, Alice In Chains ízekkel is kacérkodó Drowning At Daybreak így sem rosszak azért, mint ahogy – mondom még egyszer – végső soron az anyag egésze sem az. De mindent egybevetve így is maximum csak kellemesnek nevezném a Vol. 1-t,  kiemelkedőnek semmiképpen sem. Hét pont, jóindulatúlag.