Másodszor látogatott el Magyarországra, de először lépett fel Budapesten a seattle-i Walking Papers. A Jeff Angell vezette csapat az év egyik legjobb koncertjét adta. A banda előtt az Ozone Mama melegítette be a közönséget.

OZONE MAMA

Az Ozone Mama tökéletes választásnak bizonyult a blues-rockos seattle-i Walking Papers elé, még ha kellett is egy kis idő, mire belelendültek/tünk. A napfelkelte hivatalos dala, a Straight On Till Morning Light végképp a csapat mellé állította a közönséget, s aztán már az új énekes, Szeleczki Dávid is úgy pörgött, ahogy augusztusban a Barbában először láttam.

Gábor Andris gitáros-főnök és csapata olyan érzéssel tolja az ízes, southern/americana/retro rockot, hogy ha átdobnák őket egy téridő kapun’69-be Woodstockba, nem lógnának ki a fellépők közül, csak persze akkor ma a rocktörténet nagykönyvében arannyal lenne írva a nevük. Azért szerte a világon egyre többen szeretik őket, és még bármi megtörténhet. De ha minden marad így, ahogy van, akkor is széles jókedvet okoztak néhány ezer rock rajongónak – az sem kevés.

WALKING PAPERS

A Walking Papers első albuma 2013-ban jelent meg, szégyenszemre észre sem vettem, de az ezévi WP2 című anyagra a Grungery-s Pintér Miklós felhívta a figyelmemet, és be is igazolódott minden dicsérő szava. Ugyanezen kiváló úriember tehet arról, hogy a 2014-es debreceni koncert után végre Budapesten (konkrétan ugye a kettő között, a Dunán) láthattuk Jefferson Angellt és aktuális társait.

Jeff Angell underground szinten szerzett magának nevet a Post Stardom Depression és a The Missionary Position nevű csapataival is, de a legtöbben mégiscsak amiatt találkoztak a nevével, hogy a Walking Papers két lemezén Duff McKagan (Guns N’ Roses) basszusgitározott és Barrett Martin (Screaming Trees, Mad Season) dobolt. Ez a két arc nem volt ott az A38-on, ám a dalok javát Jeff írja, és egyedül a billentyű-bűvölő Benjamin Anderson az állandó társa. S akiket magukkal hoztak a turnéra, azok is orbitális nagy zenészek: Will Andrews dobos, Dan Spalding basszer-nagybőgős, Gregor Lothian szaxofonos, Tristan Hart Pierce gitáros (aki pimaszul fiatalnak tűnt a tapasztalt vénebb rókák között, de úgy tolta a néha Hendrix-ízű szólókat, hogy alighanem az anyatejjel szívta magába ezt a muzsikát). Pusztán zeneileg is elképesztő volt a koncertjük, amit ezek összemuzsikáltak, az szinte alázás számba ment, pedig szó nem volt egyéni villongásról.

Hanem ami örök emlékké teszi a bulit, az a hangulata volt. Kb. 5 másodperc telt el a koncertből, és már tudtam, hogy káprázatos lesz. Ahogy Jeff elkezdte énekelni a This Is How It Ends belassított, füstös verziójának sorait, olyan hidegrázás jött rám, mint ritkán. Ezt csak erősítette, mikor Lothian elkezdett egy vaskos láncot valami falapra ráejtegetni. Aztán a How It Feels-től még jobban megfeküdtünk („Te nem tudod, ez milyen érzés”), és ha marad ez a depressziós, de gyönyörű vonal, akkor sem panaszkodtam volna, ám aztán előkerültek a rock & rollosabb darabok is, és Jeffék példátlan nagy bulit kerekítettek. Hol blues-osabb, hol bárzenésebb, hol wave-es vagy The Doors-jellegű témák következtek, de minden úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva, elementáris erővel, esszenciálisan, hogy nem azt érezted, hogy ’60-as meg ’70-es évekbeli témákat tolnak, hanem hogy időn kívülieket.

Náluk eleve nem játszik be a nosztalgia, mint a régi kedvenceknél, s elvárásom sem volt, csak a mérhetetlen megrökönyödés és öröm, hogy lehet így zenélni. Az jutott eszembe, hogy a megboldogult Douglas Adams ötkötetes Galaxis útikalauz stopposoknak trilógiájának a Vendéglő a világ végén című második részében ilyen zene szólhat – mert ez valójában világvége zene, mérhetetlenül szomorú és őszinte, de közben olyan jó kedvűen tolták, úgy bevonva a közönséget (Jeff kétszer is bejött közénk, az arcunkba énekelni), hogy az új szintre emelte a „sírva vígad a magyar” mondást.

Ahogy Zsolt barátom mondta az első szám után: a világ legcoolabb bandáját láttuk, olyan hanyag elegancia áradt az egész csapatból, de közben Jeff végig táncolt, vicccelődött velünk meg a bandájával is, grimaszolt, pacsizott, önironikus félmosollyal forgott a tengelye körül vagy pörgette a mikrofont, és még most sem hiszem el, hogy ilyen koncert meg ilyen zenekar létezik. Hogy valaki ilyen szinten hiteles tud lenni, ennyire betalál mind a zenéje, mind a szövegei, s ezt képes ilyen vidám buliba fordítani.

Tartok tőle, hogy ez is olyan koncert lesz, hogy háromszor annyian mondják majd, hogy ott voltak, mint valójában – mert félház nézte csupán őket a Hajón. De így legalább nem kellett heringezni, volt tér, és a többség így kezet foghatott ezzel a kalapos, feketébe öltözött, sovány és sokat látott Angyallal, aki, ha bukott, hát mind szívesen megyünk vele a Pokolba.

U.N.

További U.N. fotók a koncertről – katt!

Mester Csaba (ex-Bedlam) klipet készített a Walking Papers-nek: