Az első lemezeken még lehetett puszta Arcturus-klónnak nevezni a 2003-ban alakult szintén norvég Vulture Industries gárdáját, de az évek során a zenekar kialakította a maga világát, ami a 2013-as The Tower album óta egyre markánsabb formában jelenik meg. Az utolsó lemez Stranger Times címmel 2017-ben látott napvilágot, azonban a vadonatúj Ghosts From The Past már az énekes, Bjørnar Nielsen érdekeltségébe tartozó Dark Essence égisze alatt készült el.
Kijelenthetjük, hogy a Vulture Industries mára teljesen eltávolodott az Arcturustól, legfeljebb egészen távoli hasonlóságok fedezhetők fel a két csapat között, például az ének színpadiasságát, különcségét illetően. A zene jóval rockosabb, szellősebb, mint az ismertebb gárdáé, bár nem sokat lehet tudni arról, hogy az Arcturus miben mozog mostanság, az elég hektikusan működő csapat utoljára 2015-ben adott ki lemezt. Azonban most a Vulture Industries a téma.
Az előző lemezeken a norvég ötös „kikirándulta” magát, amennyire akarták, kiélték a zenei kalandozásokat, s ugyan most sem lett belőlük AC/DC, talán a Ghosts From The Past áll a legközelebb ahhoz, amit hagyományos dalközpontúságnak szokás nevezni. Ezt azért úgy kell felfogni, hogy a hét dalt norvég metal-avantgardizmussal megtámogatva adják elő, hol kisebb, hol nagyobb mértékben. A Not by Blood, But by Words egy lassú, atipikus szerzemény, egyszerű gitármelódiákkal, bizarr hangulattal, furcsán suttogó, morgó énektémákkal. Ezzel szemben a pár éve már közzétett Deeper egy pattogós ritmusú tétel, pofonegyszerű szerkezettel, szinte már slágeres jelleggel, jópofa énekkel. Eszembe jutnak a zenekar koncertjei, ahol Nielsen mindig nagy show-t produkál.
A Vulture Industries a norvég prog-metal bandák azon szárnyához tartozik, amelyek szeretnek meghökkentő dolgokkal előállni, mint pl. a Solefald, vagy a már feloszlott Virus, azonban a Vulture Industries egyedi olyan szempontból, hogy náluk kisebb mérvű az északi komorság és melankólia, ezzel szemben jellemző rájuk egy vidám játékosság, vagy éppen az abszurd zenei humor. Nem mondom, hogy túlzottan vevő vagyok az ilyesmire, de a Vultures emellett kimondottan zenei tud lenni, s fontos, hogy az új albumon Nielsen jókat énekel, és a hangszeres játék, a dalszerzés is figyelemre méltó. A kilencperces záró Tyrants Weep Alone egy mini rock/metal-operának is tekinthető: változatos, epikus, hangulatos darab erős dobjátékkal, fúvós részekkel, sok élvezetes zenei megoldással.
Nehezen kategorizálható, öntörvényű norvég metalt ad elő a Vulture Industries, de annak ellenére, hogy a saját útjukat tartják szem előtt, az új album talán a legösszefogottabb a diszkográfiában.
